Az Árpád-házi királyok korát a magyar nyelvtörténet szempontjából korai ómagyar kornak nevezzük. Nyelvünk legfontosabb hang- és alaktani változásai, valamint az ezeket a változásokat rögzítő helyesírási módosulások ebben az időszakban játszódtak le. Az Árpád-korból fennmaradt írásos nyelvi anyag, amely a kor nyelvállapotának megismerését lehetővé teszi, három típusban maradt ránk. Ezek: a latin szövegekben elszórtan jelentkező, de azokba beépülő magyar szavak, azaz szórványok; rövid összefüggő szövegek, azaz szövegemlékek; végül a latin szövegekhez írt (lapszéli, sorközi) bejegyzések, azaz glosszák.

Nyelvi szórványok

A nyelvi szórványok főként oklevelekben fordulnak elő. Az alábbiakban felsoroljuk néhány, a nyelvtörténet szempontjából jelentősebb oklevelünket. Legrégibb hiteles és egykorú eredetiben fennmaradt oklevelünk az 1055-ből való Tihanyi alapítólevél.

A Szűz Mária és Szent Ányos tiszteletére szentelt tihanyi bencés apátság megalapítását foglalja írásba; kijelöli az apátság birtokait, ezek határait. Magyar szavaiban (tulajdonneveiben és helymegjelöléseiben) 58 közszó, ezekben 33 képző fordul elő. A közszói helymegjelölések között szószerkezetek és mondattöredékek is vannak; pl. (mai olvasatban és írásban): Mogyoróbokorra (monarau bukurea), Óút kútjára (ohut cutarea), Nagyaszó fejére (nogu azah fehe rea), köves homok (cues humuk), Fehérvárra menő hadútra (feheruuaru rea meneh hodu utu rea). Ezért az Alapítólevél a kor hangtani és alaktani, sőt korlátozottabb mértékben mondattani rendszerének megismerésében is jelentős. Tulajdonnevei között már előfordul pl. a Tihany, Somogy, Tolna név.

A dömösi prépostság adománylevele (1138) megerősíti a dömösi prépostságot javainak és szolganépeinek birtokában, továbbá új adományokkal gazdagítja. Az oklevél egyben első nagy tulajdonnév-gyűjteményünk is: több mint 100 földrajzi nevet és közel 1400 személynevet tartalmaz a prépostságnak az ország különböző vidékein elterülő birtokairól. A birtokok nevei pl.: Nógrád (Naugrad), Fekete, Bata, Ság (Sagu). A személynevek a szolgák nevei. Ezek részint bibliai eredetű nevek, mint pl. Gábriel (Gabriel), Jákob (Jacob), János (Janus), részint közszói eredetűek, mint pl. Lengyel (Lengen), Péntek (Pentuk), Vasas (Wasas).

A kor legnagyobb névgyűjteménye az 1211-ből való Tihanyi összeírás. Az oklevél a Tihanyi alapítólevél tartalmának megerősítése. Mintegy 150 helynevet és 2000 személynevet sorol fel. Néhány helyneve azonosítható a Tihanyi alapítólevélben szereplő helynevekkel; ilyen pl. a Kolon, Fertő, Kövesd, Szakadát. A szolganépek nevei közül említjük: Patkány (potcan), Látomás (latomas), Szállás (Zalas), Emse, Szombat. Hasonlóan nagy névgyűjteményt találunk a székesfehérvári keresztesek javainak megerősítését tartalmazó, 1193-ban kiadott oklevélben is. Ebben a király jóváhagyja a székesfehérvári keresztesek (János-lovagok) számára korábban adományozott javakat, és a szerzetet további adományokkal gyarapítja. Az adománylevélben 55 birtok neve szerepel, pl. Újudvar (Ojvduor), Megyer (Meger), Szulok (Zuloc), Fehéregyház (feyrhigaz).

Nevezetes az igen sok személy- és helynevet tartalmazó, Szent Istvánnak tulajdonított, 1015-re keltezett pécsváradi alapítólevél. Az oklevél összeírja a Vashegy tövében álló monostor javára tett adományokat. Valójában azonban ez hamisított, Szent István pécsi és pannonhalmi alapítólevelének felhasználásával jóval később, 1220 körül készült irat.

Az oklevelekkel rokon természetű nyelvemlék, s egyben a magyar művelődés- és jogtörténetnek is egyik legbecsesebb forrása a váradi székeskáptalan jegyzőkönyve, a Váradi Regestrum. A jegyzőkönyv kisebb részben a káptalan előtt 1208-1235 között létrejött egyezségek, végrendelkezések, adásvételi és egyéb ügyek szerződésének kivonatait tartalmazza, nagyobb része pedig olyan tüzesvaspróbák, istenítéletek lajstroma, amelyeket a nagyváradi székesegyház előcsarnokában, Szent László sírja előtt tartottak. A lajstrom több mint 30 vármegyét, 600 községet, 2500 személyt említ meg. Helynevek: pl. Szerep (Scerep), Szántó (Zamtou), Keserű (Quesereu). Személynevek: Nemhisz (Numhiz), Ölyves (Vlues), Fehéra (Fehera). Tárgyraggal ellátott személynevek: Bélát (Belat), Medvét (Meduet).

A kor nyelvének megismerése szempontjából különleges figyelmet érdemel a magyarok eredetéről és a honfoglalás történetéről írt mű, Anonymus Gesta Hungaroruma ('A magyarok cselekedetei'). Szerzője - saját állítása szerint - azért írta, hogy a magyar nemzet a saját eredetének és honfoglalásának történetét ne "parasztok hamis meséiből vagy a regösök csácsogó énekéből hallja meg". Anonymus valóban jól ismerte a magyar tájakat, a városok, folyók fekvését és nevét, ám a honfoglalás körülményeiről nem rendelkezett pontos adatokkal. Művét regényes formában írta, kitalált nevekkel és történetekkel.

A mű szórványai között közszavakat (pl. zerelmes 'szeretetreméltó', aldumas 'áldomás'), valamint számos hely- és személynevet találunk. Ezek a nevek azonban nem a honfoglalás korának, hanem jóval a honfoglalás utáni időnek, az 1200 körüli éveknek a nyelvállapotára jellemzők. Anonymus ugyanis a saját korának földrajzi neveit vetítette vissza a honfoglalás korára, sőt a személyneveket is ezekből a földrajzi nevekből alkotta meg. A vitézek és idegen vezérek közül pl. Zobort a Zobor hegyről, Zalánt Szalánkeménről, Gyalút Gyalú váráról, Elkölcsöt a Szabolcs vára melletti Elkölcs falu nevéről nevezi el. Anonymus névmagyarázó hajlama abban is megmutatkozik, hogy a helynevekre számos naiv magyarázatot, népetimológiát is ad. Szerinte pl. Esküllőt azért nevezik így, mert ott a magyarok esküt tettek; Szerencs nevét a szerelemmel hozza kapcsolatba, Munkács nevét pedig arra vezeti vissza, hogy ott sok munkát végeztek.