A népmesék hajdan a felnőttekhez szóltak. Tették ezt összetett mondanivalóik, üzeneteik olyan megfogalmazásában, a képes beszéd nyelvén, mely e szövegeket értők táborát ma is elkápráztatja eme összehangolt kétnyelvűség művi tökélye láttán.

A bigott kereszténység sok évszázados egyeduralma, később a polgári társadalmak álszent, fintorgásoktól vemhes, üres vagy félig üres világa nádpálcás módszerekkel kicsiben és nagyban sikerrel verték ki a magyarság köztudatából e szimbólumok hajdan általánosan ismert értelmét.

 

A mesék - elvesztve eredeti, jelképes világukat - események összefüggő láncává váltak, a hivatalossá lett egyházi ízlésbe nem férő részleteket kihagyva a "nagy" mesegyűjtők maguk csonkították, hitoktató-tisztelendői ízlésekhez idomították, s így tartalmukat vesztve, gyermeki használatra nyomorítva "mentették" őket.

Az erotikus népmesék kibújtak e tortúrák alól. Külön utakon terjedtek, leírott alakban senki sem adta ki őket, az úgynevezett "közízlés" csak szájról szájra, móváról móvára élvezte önfeledten felnőtt előadásban fogalmazott alakjaikat. Gyakran már csak a szövegek kirakat része volt a csendes mosolyokat, nyersen robbanó hahotákat kiváltó ok, s csak néha (tán utólag) villantak az értelembe a szimbólumokba rejtett üzenetek ma is érthető részletei. Így eshetett meg, hogy az irányított közízlés ellenséges évszázadaiban e kétnyelvűség, ez az önmagában is botránkoztató nevén: kétértelműség gyakran érintetlenül él ezekben a mesékben, híven őrizve a mesék ősi alakjait, azaz teljes hozamát ma is.

*

A víz a népdalszövegekben, népmesékben egyaránt a női princípium jelképe, lett légyen az folyó, tó (halas!), patak vagy akár a tenger is, univerzális értelemben persze ("Kis kertet kerítek a tenger nagy partjára"), de ilyen értelmű az árok is, a gödör is, a barlang is, amelyben a mesehős közlekedik egyik világból a másikba, no meg a kémény is, amelyen át - ma is érthetően (csak ki figyel oda!) - a "gólya" dobja be a kisbabát.

A hal köztudottan szexuális jelkép. A felszínes benyomás alkotta várakozástól eltérően erotikus népmeséinkben következetesen fallosz-jelkép. Sok évszázados rajzokon két, azonos pontból indult, egymást a vonalak másik végén szelő félkörív, a farkuszony záró vonalát meg se húzva. A vulvát jelző kerítésrajzoktól eltérően ama választóvonal nem hosszanti, általában fűggőleges egyenes, hanem a glans penist (kopoltyút) jelző kis félkörív. Zentán az ötvenes évek végén, amikor még annyi volt a halász a városban, hogy a postának általi Tri Druga (Három Barát) nevű vendéglőben halászbálat tartottak, a kicsapódó ajtón röppent ki a ködbe a kurjantás: "Huncut a manyúr! Csúszik a farka!"

A Tisza hal nélkül - holt folyó lenne.

*

A szimbólumokból épített kettős síp kifejezésgazdagságának szinte klasszikus példatára a Mé' piros a gólya csőre? című, Magyarkanizsán lejegyzett mesénk teremtésmondáink gazdag tárházából:

Mé' piros a gólya csőre¹

Mikor az Úr mëgteremtëtte az első embërpárt, először természetësen az állatvilágot, utána az embërëket, eléggé fáradt vót már. Az Ádámot ëgyedül teremtëtte, az föllebbëzëtt az Úrnál, hát tényleg, baj van, mëgcsináta az Évát is. Eléggé feledékönyen. Az állatok körülötte hancúroznak, szerelmesködnek, az Ádám is próbálkozik, de az Éván nem vót nyílás.

Újra a Nagytalpút vöszi elő az Ádám, az a homlokára csap:

- Ténleg!

Az Éva heverkődzött ott a napon, a vízparton, a gólya állt a legközelebb hozzá, azt kérte mëg, hogy a hosszú csőrivel csípjon már ëgy nyílást rajta!

A gólya ki is csípte. Vérës lëtt a csőre.

Az állatok összecsődültek, nézögetik, mi történt szögény Évával. Vérzik!

A legkíváncsibb ëgy kis majom. Ott helytelenködik.

Az Éva mint mindën szégyénlős nő, hogy në lássák má kellemetlen ügyeit, kapja a kis majmot, az ölibe vöszi, az ott fészkelődik, helyezködik. A vér alvad.

Aztán a kis majom mëgunja, fölugrik, a szőr odatapad a s.irül az Évához, nëki mëg csupa vérpiros lëtt a p.ája.

Ez is olyan maradt tovább, örökre.

Az Éva nézëgeti magát, hogy néz most ki?!

Gyorsan bëugrik az Eufrátëszba, hogy lëmossa ezt a kismajomszőrt magáról.

Közbe arra úszik ëgy kis hëringraj, oszt az ëgyik kis hëring eltéved, bëúszik a friss alagútba.

Hát má azt értjük, hogy mé' piros a gólya csőre, miért kopasz és piros a majomnak a s.e, hogy hunnan szőrös a p., csak azt nem tudtuk még mindég mëgállapítani, hogy most a hëring a p.szagú, vagy a p. lëtt hëringszagú, de büdös mind a kettő.

Krisztin Dezső (Adorján, 1928). Magyarkanizsa, 1988.

Az Éván nem vót nyílás. Nem tartozik a köztudott biológiai ismeretek közé: az állatoknak nincs hymenjük, szűzhártyájuk, illetve ami van, az erősen rudimentáris.

Ezt "feledékönyködte" el az Úr az Éva esetében.

A vízparton a gólya állt a legközelebb hozzá. Persze hogy az. Mifelénk. Hiszen az egész történet "vízparti"! És nálunk a gólya a legvízpartibb madár.

A hosszú szárnyú, hosszú csőrű, hosszú nyakú madarak szexuális szimbólumszerepe a népdalokban, népmesékben, szólásokban, általánosan ismert. Bernáth Béla szövegtárából: "Duna vize, Tisza vize, mind a két széjje sárga. / Közepébe, közepébe egy kis madár leszálla. / Két szárnyával veri széjjel a vizet! / Most tudtam meg (egész világosan), / Hogy a babám nem szeret. - A kis madár ugyanis, amelyik a fa tetejére szállt, most a víz közepén veri a vizet. Vizet verni = közösülni, a madár két szárnya a két here." (Bernáth 1986, 110. p.)²

...azt kérte mëg, hogy hosszú csőrivel. Sok példa támasztja alá Jankovics Marcell szavaival "azt a föltevést, mely szerint a >ius primae noctis< szokását eredetileg bajelhárító célzattal gyakorolták. A 'besegítést' az erős, a hatalmas vállalta a gyenge halandó helyett. Hérodotosz a tanú erre, aki szerint a babiloni szüzeknek, mielőtt férjhez mentek, egy idegennek kellett felajánlkozniuk. Nyilván azzal a "hátsó" szándékkal, hogy az idegenért nem kár." (Jankovics 1987, 142. p.)³

Ezt a föltevést igazolják a ma is sokfelé utaló délszláv lakodalmi szokások ("crnogorski kum"), ott húzódik mindez a magyar "násznagy", a koma szerepe mögött, s nem egy erotikus népmese néven nevezve tálalja ezeket az összefüggéseket úgy, hogy félreértésekre ne maradjon lehetőség. ("Csak mutatom": A tanulatlan juhászlegény - Burány 1984, 21. és 42. p.; Mátkalik fúratás - Burány 1988, 92. p.)^{4, 5}

Felénk a gólya dobja be a kisbabát a kéményen. "Altáji teremtésmonda szerint a varjú (gyakori kultúrhérosz) lelkeket kér és hoz az emberbe Kudaj istentől. A lelkek kiesnek a varjú csőréből, és tűlevelű fákra hullanak. E fa a világfa vagy termőfa, ahonnan az újszülöttek származnak." (Bernáth 1986, 108. p.)⁶

A gólya tehát meg sok más, hosszú vagy kemény csőrű madár ("Gém-daru, gém-daru, gém-daru, gém! Én vagyok, én vagyok, én vagyok, én !"; "Csípjon mëg a kánya!"; "Csípja mëg a csóka!" és alighanem ebből nőtt a "jómadár" is) falloszjelkép. Ádámnak tehát a "gólya" tette meg szívességből, de isteni parancsra (!), hogy "hoszszú csőrével csípjon már egy nyílást" az Éván. Csoda-e, hogy "vérës lëtt a csőre"?

Kapja a kis majmot. A majom az ókereszténységben a rossz szellem, az ördög egyik megszemélyesítője lett (Szemadám 1990, 170. p.).⁷ Hetrefüles "krampuszt" alakítva hosszú farkával jelen van a Dél-Tisza-vidék disznótoros alakoskodó játékaiban még a közelmúltban is (1970-es évek).

Hogy Éva épp egy kismajmot vett az ölébe, s ebből az lett, hogy "a szőr odatapadt a s.iről az Évához, nëki mëg csupa vérpiros lëtt a p.ja", az nemcsak felszínes, szőrmeminőséget játékosan jelző példálózás, hanem roppant jól sikerült pajzán utalás a rossz szellem (annak is a hátsó fele, amit jobbára más állatalakban a boszorkányok szoktak csókolni a boszorkányszombaton) s a női nemi szerv imígyen alakult, már Évánál létrejött kapcsolatára s a női nemi szerv ilyen "ördöngös" hatalommal bíró, "férfimegrontó" szerepére is. Egyébként Évát a biblia Édenében is az ördög csábította, térítette rossz útra egy másik, almaszimbólumos erotikus mesében.

Oszt az ëgyik kishering eltévedt. E teremtésmondánk másik, csak a csattanójában azonos változatában nem "hering"-ről, csak "hal"-ról esik említés, és az Eufrátesz is intellektuális játék az adatokkal, annak ismeretében, hogy az Éden állítólag a Tigris és az Eufrátesz között volt. Az említett másik teremtésmondánkban az Úr az alvó Éva lába közül veszi le az Ádáméhoz hasonló sárcsomót, s azt lapingatja egy darabig két tenyere közt, majd belevágja a vízbe. Ebből lettek aztán a halak. "De azóta sem tudni, hogy a hal büdös p.szagú-e, vagy a p.a büdös halszagú." Újvidéken hallott, az utóbbi meséhez simuló változatban: "da li riba smrdi na p.u, ili p.a smrdi na ribu?"

...de büdös mind a kettő. Mindhárom változatban a "büdös" jelző nem véletlen, és nem csupán pejoratív, becsmérlő szándékú megjegyzés, sőt fontos, az érthetőség szempontjából kulcsjelentőségű szava a mesének: a "büdös", amely a romlottság jellemzője.

Minden jel szerint tehát a mese csattanója "történelmi áttekintés" után azt az "örök témát" taglalja, amelyet középiskolás korban vagy annak megfelelő szellemi szinten minden generáció nyájas társalgásrendszere felvet. Azt a kérdést, hogy kik a romlottabbak: a nők vagy a férfiak? Ebben az értelemben a mesében adott csattanó már szinte nem is pejoratív. Az egészen más kérdés, hogy ez a téma azért örök és eldönthetetlen, mert a "romlottság"-hoz vezető cselekményhez általában egy férfi és egy nő szükségeltetik. Egyidőben. Néha több is. De ez az ügyön mit sem változtat.

Sënki bácsi halai⁸

Vót a faluba ëgy oan viccës, jóvágású pëcás faszi. De nagyon szeretött viccőni mëg pëcázni! Estig! Sokszó éccaka emënt haza a pëcázásbú.

Majd a faluba ëgy házná, ahogy a pëcás ballagott hazafelé, ëgy házná, vót ëgy oan tizënnyóc-kilenc éves lány. De oan butácska vót!

Ëccé emëntek az anyjáék, mit tudom én, a szomszéd ötödik-hatodik házhó disznótorba. De maj' hónap gyünnek haza! Majd ott kártyáznak, satöbbi.

Aszongya a lány:

- Anyukám! Hát akkó én kive alszok az éccaka?

- Ó, kislányom! - aszongya. - A Sënki bácsiva!

- Hm. Jó.

A pëcás ugyë későn furakszik hazafelé, a lány áll a kapuba, várja a Sënki bácsit.

De amúgy jó formájú lány vót mán!

Mikó odaér:

- Jó estét!

- Jó estét!

- Hát të, kislányom?

- Hát emëntek anyámék - aszongya - disznótorba, oszt aszonták, hogy én az éccaka a Sënki bácsiva alszok!

- Mi-it?

Mindjá érdeklődik a faszi, olyan ügyes, tapintatos koma volt, mondja hogy hát: "avva alszok!" satöbbi, mingyá akkó:

- Mikó gyünnek haza?

- Hoó - aszongya. - Maj' hónap rëgge!

Sëmmit! A pëcás bëmén.

Jó vacsora, mindën, lëfekszenek.

Fogott három kis keszegöt, halat a pëcás, betötte a párna alá. Mikó lëfekszenek, aszondja:

- Kislányom! - aszondja. - Gyerünk, halásszunk ëggyet!

Persze b.tak ëgy nagyot.

Elővött a pëcás ëgy halat.

- No látod! - aszondja. - Nézd mög! A të kis p.ádbú mit fogtunk! - aszondja.

A lány ëccé aszondja:

- Hallja! - aszondja. - Sënki bácsi! Halásszunk még ëgyet!

Mëgin' ëgy halat elővösznek.

Emúlik ëgy kis idő:

- Hallja! Mégëgyet halásszunk!

A harmadik halat is elővöszi.

Persze oszt rëgge - a pëcás tudta, hogy baj lösz - mikó kivirradt, fogta magát, oszt elinalt.

Alig emönt a pëcás, a kislánnak gyüttek az anyjáék haza.

Szalad az anyjáhó':

- Édös anyukám! - aszongya. - Képzelje el! Az éccaka a Sënki bácsi itt vót ténleg nálunk! - aszondja. - Vele aludtam, ahogy anyuka mondta! - aszongya. - És képzelje el, édös anyukám! Olyan szép kis halakat fogtunk az én kis p.ámba! De jó lött vóna, ha maga itthon lött vóna! Magának abba a nagy p.ájába nagyokat fogtunk vóna!

Lukácsi István gátőr (Oromhegyes, 1937). Adorján, 1988.

Van ez még tovább!

Mer halászembër vót a lánnak az apja!.

Másnap, mikó mén ki a vízre:

- No, gyere, lányom - aszondja -, kiviszlek a Tiszára! Maj főszëdjük a varsát!

Hát a lány mindjá' fogta magát, mëgindúnak, kimënnek.

- Hát - aszondja - të csak ülj itt, a Tisza szélin, maj' én főszëdëm a varsát!

Zöreg lëvette a pantallót, főgyűrte a gatyaszárat, persze, ahogy lëhajút, kilógott a f.a a gatyábú'.

Mëglátta a lány. Odaugrott! Elkapta!

- Édësapám! Ez maradt ki az este! Osz' még ez a legnagyobb! Csíkhal!

Farkas Antal (Csantavér, 1931 - Zenta, 1993). Zenta, 1988.

A mese egyik főhősének a neve (Sënki bácsi) korántsem véletlen és hangsúlytalan, csak a kirakat-értelemben tűnik felszínes szójátéknak. Az ismeretlenség, a mindegy hogy kicsoda-micsoda személytelensége lapul a név mögött. Azt mondja el a képes beszéd nyelvén s a lehető legtömörebben, amit A gazdáról meg a béresről⁹ szóló anekdota néven nevez:

"Ez mëgtörtént! Ez nem mese vót!

Vót ott ëgy tanya. Följebb, a Tiszán. Végszomszéd a gazdának, zasszon nagyon szerette zembërëket!

Zura, amikó emënt valahova éccaka, a gazda átjárt hozzá. Mikó tudta, hogy a zasszon maga van, főket, gyalogót mindjá át.

Vót ëgy bérëse, asszondja:

- A-az olyan nagy valami?! Én is átjárok oda! - aszondja.

- Të-ë? - aszondja a bérësnek a gazda.

- Hát most maradjon itten kend, én emék, oszt estére lesse ken' mëg!

- Hát eredj - aszondja. - Maj' kíváncsi vagyok rá!

Hát a bérës körösztűrántotta zasszont az ágyon. A gazda mëg leste.

Rëgge aszondja:

- Hogy a fene ëtt vóna mëg! Të is odajársz, ahova én járok?!

- Hát tudja, gazduram! - aszondja a bérës. - A jó f.t nem láncca mérik! De nem ám!

Majoros Vince (Temerin, 1905). Temerin, 1990.

 

 

A Sënki bácsiról szóló mese többi része, úgy tűnik, magától érthető. Még akkor is, ha a Sënki bácsinak kis halai voltak.

De három!.

A pëcás¹⁰

Pëcázik ëgy fiatalembër a Tisza-parton. Bëvetve három fenekes, mögötte a kiserdő, bokrok, ott ül mán Istan tudja, miúta, a fejin mëg két tégla.

Mén ara a barátja, aszondja:

- Szevasz, János! Kapja-ë? Të! Mi az istennek a fejedën az a két tégla?

- Nézd, komám! - aszondja a János. - Mindënkinek vannak titkai. Vëdd úgy, hogy ez az én személyës titkom. Vagy ha úgy akarod, családi titok. Szakmai, ha úgy jobban tetszik! Në is érdeklődj, úgy së bírom mëgmondani.

No, ez emén.

Gyün ëgy másik pasas ara, aszondja:

- Adjisten! Fogtá má' valamit? Të! Mi az ég f.ának tartod a fejedën azt a két téglát?

 

- Në haragudj, komám, nem bírom nëkëd mëgmondani.

- Mé? Hát.

- Nézd, ez titok. Mindën embërnek vannak magánügyei, titkai. Ez az én személyës titkom. Családi! Szakmai, ha úgy akarod.

No, emén ez is.

Ëccé gyün ara ëgy fiatalasszony. Mén az uráhó, maj' mëgnézi mán, hogy mén a fogás? Mëg visz nëki ëgy pár jó falatot az ebédrű.

Mëgáll a János mögött, nézi, nézi, aszondja:

- Jó napot, János! Nem látta az uramat?

- Dee! Fönt van messze, a kanyar fölött.

Csak néz az asszony, aszondja:

- Ugyan mondja mán, János! Ëgyre nézëm. Mé tartja azt a két téglát?

Aszondja az embër:

- Në haragudjon, Mancika, de nem mondhatom mëg. Ez az én titkom. Személyi. Családi. Vagy ha úgy akarja, szakmai titok. Nem mondhatom mëg.

No, emén az asszony.

Mëg is tanálja az urát, mondja nëki, hogy mit látott.

Aszondja zura:

- Én is láttam! Aszondja, az titok. Szakmai!. Nem akarja mëgmondani.

Gondókozik az asszony, aszondja:

- Maj' kiszëdëm én belőle hazafelé!.

- Hát próbáld mëg!

Mén is az asszony vissza, aszondja:

- János! Mondja mán mëg nëkëm! Nem mondom mëg sënkinek!

- Nem lëhet azt, Mancika!

- Kívánjon, amit akar, de mëgöl a kíváncsiság, ha nem tudom mëg!

- Amit akarok?

- Amit akar.

- Nem mondja mëg sënkinek?

- Nem én! Biztos lëhet benne!

- Hát akkó gyerünk bë a bokrok mögé! - aszondja.

Bëmënnek, el is intézik annak rëndje-módja szerint. Mikó vége lëtt, aszondja zasszon:

- Mondjad má', Jánoskám!

- Hát idehallgass! - aszondja János. - Itt ülök hajnal úta ez mellett a három pëca mellett, sëhun sëmmi! Ilyen csali, amolyan damil, emilyen horog. sëmmi! De máma të vagy a harmadik, aki erre a két téglára ráharapott!

Tariné Benedek Mária (1953). Óbecse, 1989.

*

- Eladó-ó-ó a vilá-á-ág! - dúdolom magamban.

- Hát! - bólintaná rá sok ősi mese mesélője, Farkas Antal, néhai szomszédom és barátom egy kicsi csillagról a pëcás szentenciát. - Ha tán nem is minden! De nagyon sok fogás csak csali kérdése mégis!

Hát nem?

*

Mifelénk "a víz", az a Tisza. Hát hogyne lenne a Tisza az anekdotavilágunkban is!

A tanító úr meg a tréfacsináló Adorjánon¹¹

Vót itt ëgy tréfacsináló embör Adorjánon, a Bánszki Antal bácsi!

Majd. valamilyen. Tripócki nevezetű tanító vót itt a faluba, Adorjányon, és - ölég az hozzá, hogy (mit tudom én!) szeretött-ë pëcázni?. Vagy. Csak ëccé aszondja nëki az a vicccsináló Antal bácsi, hogy:

- Ho-ó, tanító úr! Hát maga nem tudja, hogy hun vannak azok a jó harcsázó helyek! Maj' gyűjjön - aszondja -, maj' mutatok én magának olyan harcsázó helyet - aszondja -, hogy hét nyelvön beszél!

Hát rá is bírta valahogy a tanító urat az Antal bácsi, ëgy szép vasárnap, átvitte, úgymond Adorjánnak átal, a túsó, a bánáti ódalra ëgy csúnya, szirtös, szakadékos he're, ahun az embör csak a víznek möhetött mög a partnak! Tehát onnét kiút nincs!

Az Antal bácsi mög elmönt léjebb, Zënta felé vót ëgy Vágó Barsi tanya, a bánáti ódalon, ugyë, ott vót jó bor, az öreg inni nagyon szeretött, és az öreg ott nagyon szeretött!

A tanító úr mög hát ugyë - hagy pëcázzon!

Mit ad Isten! Hát ëccő mögzendül az ég! oan fődig érő felhők! osz' csak úgy szakad az eső!

A tanító úr persze az ég alatt! Së fő, së lë! Ott csak a víznek löhet mönni! Ott kiút nincs!

Ugyë, mikó emút az eső, fene, az öreg ëccő, szárazon ugyë, kigyütt a tanyárú, a vízre, és dallikázva Adorján felé, víznek, evezget.

Mikó odaér a tanító úrhó':

- Mi van, tanár úr? Itt még eső is vót?!

- Hát hogynë lëtt vóna! Hát Antal bácsi, maga hun vót?

Néz az öreg csudákozva:

- Ahun én vótam, bë së vót borúva!

Pedig ott is vót, csak belűrű vót az elázás. Mer jó bë vót az öreg akasztva!

(Hú! Hát ezt mög në hallja a tanító úr, mer' mög löszök högyözve!)

Lukácsi István gátőr (Oromhegyes, 1937). Adorján, 1988.

Hát - én úgy gondoltam, hagy hallja meg a Tripócki tanító úr - egy högyözés árán is! Most, az ezredvégen "arrú, amikó ű tanítóskodott Adorjányon."

*

Tőke Pista barátom állított meg egyszer a strandon, abban az időben még, amikor az óbecsei gát (hogy jósága mértékében áldja meg a jóisten azt a főmérnököt, aki építtette!) mëg nem ölte, fujtogatta évente-nyaranta a Tiszát, s a zentai híd bánáti oldalán akkora volt a homokos strand, hogy fél város lubickolhatott ott beáztatva, s ha valakivel nem találkoztál az utcán, azt ott délután bizton megtalálhattad.

- Te! Gondban vagyok! - mondta. - Vannak olyan anekdotáim, amivel nem tudok mit kezdeni! Kiadni nem merem őket, mert - " mit szólnak rólam?!" - kuncog meghitten. - Nem kiadni őket meg halálos vétek!

- Mesélj ëgy ilyet! - mondom komolyan arra gondolva, hogy mi az istentelen csuda lehet anekdotában, amitől félni lehet, amikor társadalmunk gyilkos politikai viccekben tobzódva élhette ki magát.

- Ilyen e!:

Amikor még ki-kijárt a Tisza a medréből, egy délután jött a hír, hogy a Tisza megint kiszaladt! Az emberek mesélték a részleteket, akiknek a rétben, meg a többi lapos részeken volt a földjük, és éppen kint voltak kapálni.

János bácsi is kiballagott a töltésen, hogy megtudja, meddig ment ki a víz, mit vitt el.

Ahogy jönnek ott hazafelé az emberek, egy csoport asszony is velük, és bizony a tocsogókon emelni kellett a szoknyát föl, meg följebb, hogy a vízbe ne érjen.

Köztük a nagyszájú Maris is!

Leszól a János bácsi évődve:

- Mi az, Maris! Tán szomjas a kisbarna?

- Maj' kend is szomjas vóna, ha annyi kóbászt mëgëvëtt vóna, mint ez!

- És ezt nem mered kiadni?

- Ezt. Például.

- Te! Ha nem adod ki, megverlek! - mondtam nevetve mint néhai tanáromnak roppant szeretettel. - És próbáld nekem elhinni, hogy az emberek nem attól lesznek rosszabbak, hogy valamin jót nevethetnek!

Félrecsapott fejjel fontolgatott.

Könyve megjelenésekor ezt kerestem először: vajh beletette-e?

Alig találtam meg a Kifizették¹² cím alatt. Hogy mért így, szinte rejtve?! Bosszankodó nevetéssel készültem megbeszélni.

A megbeszélésnek azonban útját állta a váratlan, hirtelen jött és rohadtul méltánytalan halál. Könyve azonban itt van, s amíg "scripta manent", azaz az írás megmarad, őrizni fogja jóízű eszejárását.

 

Forrásmunkák, hivatkozások

1. Burány Béla: A legkisebb királylány kívánsága. 88 erotikus vajdasági népmese. Budapest, 1990, Képzőművészeti Kiadó.

2. Bernáth Béla: A szerelem titkos nyelvén. Budapest, 1986, Gondolat Kiadó.

3. Jankovics Marcell: Erósz és Eróé. In Hoppál Mihály - Szepesi Erika: Erósz a folklórban. Budapest, 1987, Szépirodalmi Könyvkiadó.

4. Burány Béla: Szomjas a vakló. 66 vajdasági magyar erotikus népmese. Újvidék, 1984, Forum Könyvkiadó.

5. Burány Béla: Piros a tromf. 77 vajdasági magyar erotikus népmese. Budapest, 1988, Antikva Kiadásszervező Iroda.

6. L. a 2. hivatkozást!

7. Hoopál Mihály - Jankovics Marcell - Nagy András - Szemadám György: Jelképtár. Budapest, 1990, Helikon.

8. L. az 1. hivatkozást!

9. Burány Béla: Kézirat.

10. Burány Béla: A menyecske meg a feketerigó. Szeged, 1997, Bába és Társai Kft.

11. L. a 9. hivatkozást!

12. Tőke István: Mosolygó Tisza mente. Újvidék, 1983, Forum Könyvkiadó.