“Mintha nem lenne mindegyik szó zseb is.” (Nietzsche)

Semmilyen zseb nem lehet elég közel a testhez. A zakóknak és a kabátoknak is van belső zsebük, de először meg kell őket tapogatni kívülről, vagy beléjük kell nyúlni, hogy megállapíthassuk, mi van bennük. A zakót, a kabátot, a kézitáskát letesszük. Nincs mindenütt ruhatár. Mi legyen a zsebekben lévő tárgyakkal? Mindig a nadrágot vesszük le s tőle válunk meg utoljára.

Nincs mindenünk fejben vagy kéznél. Sok mindent birtoklunk, és mindig csak kevésre van szükségünk. A zsebbe az kerül, amire szükségünk van, a legfontosabb minden eshetőségre, főleg ha elmegyünk hazulról. A zseb tartalma állandó készenlétben van arra, hogy a kezünk ügyében, de ne a kezünkben legyen. A kéz szabadon marad. Ha túl sok mindent teszünk a zsebünkbe, kidudorodik. A tartalom elárulja magát, előretolakszik, kibuggyan, összenyomódik, és akadályozza a mozgást. A nadrág lecsúszik a súlyától. Összevissza kell kotorásznunk, mire megtaláljuk, amit keresünk. A túlzsúfolt és a majdnem üres zseb egyaránt felkelti a tartalom elvesztésének érzetét. A pénztárcában a pénz nemcsak a zár miatt van biztonságban, hanem azért is, mert a pénztárcát formája és súlya észrevétlenül érezhetővé teszi.

A zsebben lévő pénztárca megkettőzi a zsebet, és idővel a test puha és organikus formáihoz igazodik, mint minden, amit állandóan magunknál hordunk. A ruha és a test között a nadrágzseb majdnem testrész. Onnan a kéz közvetlenül a szájba vándorol. Bonbon, rágógumi, tabletta így egyik zsebből a másikba kerül. Az anatómia és a filozófia professzorai a test zsebében a lélek után kotorásznak, és nem találják. Melyik lehet az? a rekeszizom, a szív, az agy, vagy az agyban a tobozmirigy?

Óhatatlanul érzi az ember, hogy ő nemcsak test, hanem teste van, benne rejtőzik, mint valami tokban vagy zsebben. A test eleve külsődleges, nem különbözik alapvetően a ruhától, amelybe naponta belebújunk. A ruhában megkettőződik és felerősödik a tartó és a tartalom, a belső és a külső meghasonlottsága. Az ember olyan, mint a nadrágzsebe: nem egyszerűen bent vagy kint van, hanem mindkettőn kívül és belül, a kint és a bent közti átjáróban és átmenetben. Ebben a kényes közbülső állapotban az ember igyekszik megbizonyosodni magáról. Belenyúl a zsebébe, amely ő maga. Keze kívülről a bensőbe hatol, és kifordítja. A tartalom kiesik, a legalsó legfelülre kerül. A benső napvilágra jut, és egészen közönségesnek, külsődlegesnek mutatkozik: pénztárcának, toknak. Mit is kéne tartanunk benne?

Az emlékezet is zseb. Amit találunk, ami megőrzésre érdemes, azt belegyömöszöljük. De az emlékezet lyukait nem lehet betömködni. A zseben nyílás van. Azon át lehet megtölteni, és ugyanott ki is pottyanhat a tartalom. Az emlékezet bejárata lyuk az emlékezeten. Ott rakjuk zsebre, amit meg akarunk tartani. De a zseb csupán további tartókat tartalmaz; jeleket, amelyek utalnak valamire. Mire kéne emlékeztetnie a csomónak a zsebkendőn? A nadrágzsebben pénztárca van, érmék tartója, emlékérmeké, rajtuk a kép már felismerhetetlen. Lyukak nélkül az emlékezetnek nem lenne szüksége támaszra. A gerendák azonban újabb lyukakat ütnek, réseket a támasztékok között. Ha túl sok mindent tömünk a zsebünkbe, az oda vezet, hogy néhány dolog észrevétlenül kiesik. A kéz újra meg újra a zsebben matat, vizsgálja, megvan-e még, amit beleraktam, és hogy tényleg beleraktam-e, amit akartam.

Az ember az anyja hasából jön. A has nem volt zárt világ, a zsebnek nyílása volt. Az anya egy ideig szoptatni tudja gyermekét, kárpótolva ezzel a világ sajátra és idegenre szakadtságáért, a benső és a külső kifordulásáért. Később azonban a kisgyerek útrakel, transitional objectet – olyan útitáskát vesz magához, amelyet meg sem kell pakolni, mert kezdettől fogva tele van és kellemesen puha: egy kispárnát, amely nélkülözhetetlen idegen környezetben és elalváskor, amikor letagadhatatlanná válik az érzés, hogy mindenkitől különbözik, idegen és egyedül van – hogy egyén.

A párna: táska a tartó és a tartalom közti hasadás előtti állapotban, teli táska nyílás nélkül. Amikor ezt a Pandora-párnát később felhasítjuk, hogy megnézzük, mi van benne, a résnek tartalommal való tömködését már soha nem tudjuk abbahagyni. A párna mint kézipoggyász egyúttal útlevél, amellyel a gyermek minden elébe kerülő határt át tud lépni, mert van valamije, amin belül minden különbség egybeesik az indifferencia egyetlen pontjában, amin belül a hasadtság és a meghasonlottság megszűnik. A párna nemcsak a differencia, a gyermek és a világ közt támadt hézag tapasztalatáért kárpótol, hanem lehetővé is teszi számára, hogy átlépjen ezen a hasadáson.

Az a párna, amelyet egy helyen felhasítottak, méllyé és bensőségessé válik. Belenyúlsz: tartóra és tartalomra hasad szét. A tartó belseje külsődleges a tartalom számára, maga a tartalom újra tartóvá és tartalommá hasad, pénztárca lesz belőle, amelynek belseje valami egészen külsődlegest tartalmaz: pénzt. A bent és a kint közti hasadás immáron magára a testre is átterjed. Már nemcsak valamilyen, puha és teljes, mint egy párna, hanem dologias, anyagszerű is, funkciók szerint megosztott. Szerszámmá válik: zsebkéssé a fiúk zsebében. Alig van szükségük rá, de mindenhová magukkal hordják. Úgy lapul a zsebben, mint egy sima, szabályos, nehéz kavics. A fiúk ettől erősnek, védve, minden ellen felvértezve érzik magukat. Az összecsukott zsebkés kicsiben tartalmazza mindazokat a segédeszközöket, amelyekre szükség van, amikor egyszál magukban kilépnek a nagyvilágba: fegyvert, szerszámot, írószert – fúrni-faragni, szúrni, vágni, karcolni, vésni.

Amit a fiúk útközben találnak, összegyűjtik és zsebre rakják: apró köveket, fadarabot, régi tűt, csavarokat, öngyújtót és rozsdás kulcsot; mindezekkel lyukakat, hézagokat, nyílásokat lehet csinálni, arra szolgálnak, hogy a párna táskává változzék. Az öngyújtóval tüzet lehet gyújtani. A tűz lyukat éget. A kulcs is kicsi, mint egy öngyújtó. Ha illik a kulcslyukba, az üresen hagyott középbe, a parányi lyukon át kinyílik az ajtó. Menekülés a kietlenségből, ez a kulcs: hatalom az átjárón; a ki- és a bejárás lehetősége, a nyitásé és a bezárkózásé. A tűz a fókuszt, a meleg forrását, a középpontot teremti meg, a lángokba meredsz, álmodozni kezdesz, gondolat nélkül piszkálod a még izzó, de már hűlő parazsat, a környezet háttérbe szorult, egy másik világ, képzeletbeli tér jelenik meg előtted.

Az utcán talált régi kulcs a képzeletben olyan érme, amellyel kiválthatjuk magunkat szorultságunkból és a nehézségekből: mesebeli tallér, amelyet mindig megtalálunk, valahányszor a párnánk alá vagy a zsebünkbe nyúlunk. Legyen mindig velünk, amire minden esetben szükség van: a pénz, a teljesen transitional object. A pénz lehetőség arra, hogy másokkal üzleti kapcsolatba léphessünk, hogy cserélhessünk. A dolgok egyik zsebből a másikba vándorolnak. A zsebek kifelé nyílnak.A pénz váltságdíj; pazarlásra, költésre, nagyzolásra való.

Ki tud a legtöbb pénzt elpocsékolni, ki tudja a kavicsot a legmesszebb hajítani a folyóba? A pénz újra és újra megteremti köztem és a másik között azt a távolságot, amelyet áthidal. Akinek van pénze, többet szeretne. A pénz célja a növekedés, a gyarapítás, a gyorsulás, a távolság növelése és a távolságot áthidalni hivatott kommunikáció fejlesztése.

Ahogy növekszik a pénz, úgy kicsinyíti le a dolgokat: kicserélhetővé és végül újra pénzzé változtatja őket. Mindent zsebre lehet tenni mint pénzt, mint a cserélhetővé és megvehetővé válás lehetőségét. A pénz által bekebelezett tárgy nem végcél többé, hanem ideiglenes állomás: ami a helyére kerül, olyan tüzet táplál, amely egyre nagyobbá és nagyobbá válik, mígnem mindent felemészt, és őt magát is elnyeli a körülötte támadt üresség. Mi marad a zsebben, ha benne mindent az a veszély fenyeget, hogy kicserélik, eldobják, vagy csak észrevétlenül kipottyan? Az aggodalom, hogy ideiglenes, múló, esendő a birtokunk, újra és újra ellenőrizteti kezünkkel zsebünk tartalmát.

A zsebben lévő pénz aprópénz. Az érmék monéták, arra valók, hogy emlékeztessenek valamire. Mire is? Ami nincs a fejünkben, a biztonság kedvéért zsebre rakjuk. Emlékszem, hogy valamire emlékeznem kellene. A csomók sokasodnak az emlékezet fonalán, de nem töltik meg, nem is hidalják át azt a szakadékot, amely a jelet a jelölttől elválasztja. Ahogy a pénz esetében, a kezdetnél és a végén is ott a hit és a bizalom, hogy a jelek utalnak valamire, jelentenek valamit, hogy készpénznek vehetjük őket. És ennek a hitnek meg kell állnia a helyét ama gyanúval szemben, hogy a pénz nem ér semmit, a jelek semmire sem vonatkoznak. A gyermekkor párnája bezárult. A zseben, amelybe belenyúlunk, hogy eszünkbe jusson, amire emlékezni akarunk, ott marad a lyuk. Felnőttünk, elindultunk, meghasonlottunk, úton vagyunk a kezdet és a vég között.

A nadrágzsebben a minket előrevivő tárgyakat mindenhová magunkkal hurcoljuk. Csak a legszükségesebb fér el. Nem lehet túl nagy, túl terjedelmes. El kell tűnnie a zsebben. A kéz benyúl, és megragadja, ami benne van. A dolgok elszigeteltségükben, a vizuális világból a taktilisba kerülvén elvesztik egymáshoz való relációjuk által nyert nagyságukat. Amit érintünk és amit látunk, nem mérhetők össze egymással. A vizuális világban meglévő távolság a zseb belsejében összezsugorodik. Az apró tárgyak megnagyobbodnak, jelentőségre tesznek szert, ahogy eltűnnek a zsebben, az érmék súlyát megnöveli a pénztárca.

A zseb olyan lyuk, amelyen nem pottyannak ki az odadugott dolgok. Nemcsak megőrzi, hanem meg is növeli őket. A lyuk, a hézag, a kihagyás, az ellipszis hiperbolát rejt.

A nadrágzsebben pénztárca van, a pénztárcában aprópénz. Az aprópénz képviseli mindazt, ami túl nagy ahhoz, hogy beleférjen a zsebbe. A kicsinyítés felnagyít. A zseb tartalma hiperbolikussá válik: az emlékezet hézagain átívelő híd aszindetikus, nem érintkezik egyik parttal sem, kiszakadt a megszokott világ összefüggéseiből; az emlékezet létrája, amely elszigetelve egy zsebben elvesztette összeköttetését a talajjal, a kezdettel és a véggel: jármű lett, metafora. A hiperbola a szállítás – az átvitel – során a metafora húzóerejének segítségével metonimikus fordulatot tesz: a szállítmányból szállító, a rakományból jármű, a tartalomból tartó válik. A belső zseb egyre nagyobb, kifordul, és a minket tovarepítő hajó dagadó vitorlájává változik.

A hiperbola, a metafora és az ellipszis kölcsönösen feltételezik egymást: a hiány elszigetel valami sajátosat, kiszakítja összefüggéseiből, járművé változtatja, ezzel próbáljuk meg áthidalni a szakadék két partja közti távolságot, amely időközben szintén megnagyobbodott.

A nadrágzsebben az ellipszis, a hiperbola és a metafora pénzzé sűrűsödik. Szinte semmi, mégis szinte mindenre képes. Visszük magunkkal, mégis ő visz minket előre. A pénz-jármű mindent felvesz, ami csak megvásárolható. Leküzdi a dolgokig tartó távolságot, de azonnal el is értékteleníti őket azzal, hogy megvehetővé, pótolhatóvá, cserélhetővé és így maguk és pénzzé válnak. A jármű soha nem ér célhoz. A távolság olyan mértékben nő, amilyen mértékben legyőzik.

A zsebében legbelül az ember valami keményet, süketet, érzéketlent: pénzt érez. A tartalom rendeltetése, hogy megtöltse a tartó ürességét. De a pénz, a tartalom felcserélhetősége növeli a megtöltendő űrt. A pénz maga a zseb üres belseje, örvény, amely minden dolgot magába ránt, majd újra kidobja és szétszórja őket. Maga az ember is pénztárca: transitional subject. A bensejében uralkodó hiány az oka, hogy nem tud saját bensejében megmaradni: befelé indul, és rajta kívülre kerül. Nem tud menni, és nem tud maradni.

A hiány, a lét éhsége pleonhexiába és philargüriába hajtja, a bírvágyba és a mindig-többet-akarásba. Ezért van szüksége tartókra is: dobozokra, zsebekre. Az embernek benseje van. De mindaddig, amíg csak birtokolja, külsődleges marad számára, távoli, múló, veszendő, akárhányszor a zsebébe nyúl – ezért mindig valami mást kell beleraknia. Az ember olyan élőlény, akinek logosza van, mondja Arisztotelész: zoon logon echon. Az értelmet és a nyelvet úgy birtokolja, mint a pénzt, azaz a nyelv és az értelem puszta lehetőségeként. A nadrágzsebben lapuló érmék “megelőlegezik“ az elsajátítandó nyelvet. Az ellipszis, a hiperbola és a metafora nem üres szóvirágok, hanem a nyelv és az értelem feltételei.

Az ellipszis és a hiperbola, a kihagyás és a fokozás, a hiány és a felesleg jellemzik az embert mint hiánylényt. A két pólus között a metafora – önmagában túl sok és túl kevés – közvetít; túl kevéssé szigorú, megformált fogalom, és túlságosan képszerű. Ám éppen a “fogalmak“ képi túláradása és a metaforák fogalmi szegénysége hajtja előre azt a járművet, amellyel az ember a bensejében lévő és az őt körülvevő ellipszisen át akar kelni. És éppen ebben az átkelési kísérletben tapasztalja meg az egyre nagyobbodó hiányt. Saját járművén, az átvitel kompján is léket fedez fel. Mentőcsónakba kell szállnia, de az is léket kapott. Kilyukadt fogalom, roncs nyelv.

A fenyegető hiány a kiegyenlítés kísérletét gerjeszti azon tárgyak mint segédeszközök igénybevételével, amelyeket mindig magunkénak akarunk tudni, és amelyeket ezért mindenhová magunkkal viszünk. Túlozni azonban nem szabad. “Ne túl sokat!“ – különben kiszakad a zseb, és szétszóródnak az eszközök. A leghelyesebb tehát, ha a legszükségesebbnek és a legfontosabbnak megvan a maga mértéke: a jó szabás, a nadrágzseb megfelelő mérete, a zseb és a tartalom helyes aránya. “Mindennek szépsége az arány; a mértéktelenség és a szükség nem tűnik annak.“

A hiányt és a felesleget, az ember divergáló oldalait az ésszerűség diktálta mértékben össze kell fogni. Az ellipszis és a hiperbola közti közép a legjobb, mondja Arisztotelész: erény. És ezen egyensúly megfelelő helye a város volt. A régi filozósufok a várost látták a világ tűzhelyének, a világ törvényszerűségeinek és egyensúlyának mintája a város volt. A város jelét mint a világ metaforáját lelkük viasztáblájába vésték, és így lerombolásakor biztonságba helyezték. Demetriusnak, a hellén városrombolónak Stilpon így válaszolt: minden javamat és vagyonomat magammal hordom. A filozófusnak semmit sem kell kimentenie a romok közül, szülővárosát, a világot mint monétát a zsebébe varrta, hogy ki ne essen. A filozófiával, amely egyszerre elemózsia és vademecum a künikoszok átalvetőjében, minden hajótörést túl lehet élni. A filozófia kézikönyv, a ráció acélpengéjű zsebkés, mindig kéznél a nadrágzsebben.

“Odalett a hajó. – Mi történt? – Odalett a hajó. – Más nem? – Más nem. – Ő pedig fogságba került. – Mi történt? – Fogságba került. – De hogy rosszul megy a sora, mindenki maga teszi hozzá.” A filozófiával a zsebünkben mindenünk megvan, amink csak lehet. A sorsunk nincs a kezünkben, de miénk a szabadság, hogy viszonyuljunk hozzá, kövessük, vagy hagyjuk, hogy magával ragadjon. Ezért minden cselekvést behatárol az, hogy csak a magunk zsebéről rendelkezhetünk. A filozófus legbelül rátalál a helyeslés szabadságára. Így minden önkéntessé válik, az is, ami csak megtörténik vele. “Rossz a kényszer, de nem vagyok kénytelen kényszerűségben élni.“ Legyen bármilyen zord és viharos a tenger, az ember legbensejében nyugodt a tengerfelszín, béke és derű uralkodhat. A filozófus ezért a legszívesebben összevarrná a zsebét.

A filozófia érméjét nem lehet elkölteni vagy veszni hagyni. Csak akkor érvényes, ha legbelül tartják. Az élet minden nehézségében a filozófus váltságdíja lehet. A nehézségek nem tűnnek el ugyan, de közömbössé válnak, háttérbe szorulnak, összezsugorodnak. Szabad tér keletkezik. Az érme az így keletkezett távolság legyőzésének útiköltsége, a filozófus megválthatja vele a jegyét a világba és a természetbe, a természetes életbe. Az érme, amelyen a város képe látható, a városból kiűzött filozófusból kozmopolitát csinál. Mindenütt otthon van a világban. Mindenütt és minden helyzetben magához tudja rántani a világot a pénz hiperbolikus erejével, vagy túljut a nehézségeken, amelyek fogsággal fenyegetik, és a világ fölötti szemlélődés magasztosságában talál menedékre. A pénzzel a világ középpontját hordozza magával.

A filozófiai aprópénz művészete a szentencia: mérlegre tesz tantételt és jelmondatot, emlékérmet, váltságdíjat és útiköltséget – a mondat, amely egy iskolaépület építőköve, ám egyszersmind kötetlenül lehet magáértvaló; a teoretikus általánosságot és a gyakorlati útmutatást, a dogmatika szigorúságát és a tapasztalat evidenciáját egyesíti magában.

A filozófus ekkor még nem bölcs, még meghasonlott magával. Övé a filozófia, de még nem egy vele. Felírta mondatait, de még nem véste őket a lelkébe. Még nem váltak vérévé. A filozofálónak szüksége van segédeszközökre, erősítőkre, az emlékezet támasztékaira, arra, hogy legyen egy könyv a zsebében, mondatokra, amelyeket elolvas, ismétel, emlékezetből tud, és mindig újra végiggondol: szentenciákra, aforizmákra, hypomnematára, monétára.

A filozófia él a mnemotechnikával, a retorika művészetével. E járművel az emlékezetkieséskor támadt űr bejárható. Mert a művészet nemcsak utánozza a természetet, hanem ki is tölti hézagait. A szakadék másik partján, a lélekjelenlét elnyerésekor viszont a művészet segédeszközei feleslegesek lennének. A filozófus mintája nem a gladiátor – ő először ki kell hogy rántsa hüvelyéből a kardot, azaz el kell jutnia a harckészültség állapotáig –, hanem az ökölvívó. “Az egyik leteszi a kardját, majd újra felveszi, a másiknak mindig készen a keze, csak ökölbe kell szorítania.“

A filozófus meztelenül szeretne birkózni. A bevarrt érme úton van a bensővé válás felé, a ruha és a zseb a testhez nő. Az ember ereje a bensejében rejlik. Ha ide visszahúzódik, mindent megtalál, amire szüksége van: rövid, elemi mondatokat minden helyzetre, a megváltó szót minden eshetőségre. Többé nem kell turkálni a zsebekben. Belül minden megvan, ami fontos. A bölcs nem enged meg magának semmi bizonytalanságot, habozást, kétséget. Bensejét összevarrta. Ha utána akarna nézni, hogy megvan-e minden, amire szüksége van, fel kéne tépnie a varratokat.

De a művészet metaforája nemcsak áthidalja, fel is nagyítja a természet hagyta hézagokat. A mnemotechnika tehermentesíti és egyúttal gyengíti az emlékezetet. A csomók a zsebkendőn egyre sokasodnak, és amikor a végére érünk, nem emlékszünk az elejére. Az érme nem hidalja át a jel és a jelölt közti szakadékot. Mire is kéne emlékeztetnie? Az összes jel egymásra utal. Amint körforgásukon kívülre utalnak, érthetetlenné és bizonytalanná válnak. Maga az érme a hézag az emlékezeten, olyan lyuk, amelyen a többi érme megint kiesik.

A zseben tátongó lyuk árulkodik a szentenciák aforizmagyűjteménnyé dagadásáról, mindannak inflációjáról, aminek azért kell rövidnek és velősnek lennie, hogy jól simuljon a zsebbe, és ahonnan elő lehessen rántani. A régi filozófia akkor ment tönkre, amikor a lakonikusság kilépett a medréből – Plutarkhosznál még inkább, mint Senecánál –, a szókratészi értelemben vett új filozófia pedig a lakonikusság elvesztése árán születhetett meg.

A szentencia arcátlan: nem átall valamit indoklás nélkül kijelenteni. Ezért Szókratész okfejtésre és feleselésre töri ketté, így menti át a dialógusba. A régiek mondásai pénztárcák. Mi rejlik bennük? Az érmék oly régiek, hogy a képek szinte teljesen lekoptak róluk. A filozófia mint az emlékezet vita általi visszanyerésének kísérlete az emberi feledékenységen alapul.“Írás közben néha kimegy a fejemből, amire gondoltam, erről viszont eszembe jut gyarlóságom, amelyről állandóan megfeledkezem; és ez legalább oly tanulságos számomra, mint az elfeledett gondolat, hiszen egyetlen törekvésem, hogy tudomásul vegyem semmi voltomat.“

Az ember a túl sok és a túl kevés egyidejű jelenvalóságától szenved. Túl keveset ismer meg ahhoz, hogy tisztán láthatna, és túl sokat ahhoz, semhogy megismerő- képességének fogyatékosságát felismerhetné. Nagysága és balsorsa az, hogy fel tudja ismerni saját nyomorúságát. De hogy mekkora ez a nyomorúság, azt már nem bírja felfogni, ha képes lenne rá, az elviselhetetlen lenne számára. A nadrágzsebben búvó érme az emlékezetkihagyás, a lyuk, amelyen át újból minden gondolat rögtön kisodródik.

A varrás, amellyel a régi filozófusok bevarrták a zsebüket, ahova maguk is be akartak bújni, nem tart már. Az ember “mindig meghasonlott, és ezért van mindig ellentétben önmagával“. Saját bensejéből kifelé menekül, onnan vissza; nem tud megmaradni és támaszra lelni magában. Ebben az örvényben egyetlen biztos pontot sem talál, a tengerfeneket nem éri a lába, de a felszínre sem tud fölevickélni.

A hiány és a fölösleg nem egyenlítik ki egymást szükségképpen, kölcsönösen fokozhatják, kiélesíthetik ellentétüket. Nemcsak a kiegyensúlyozott, sima tengerfelszín a közép, hanem az örvény is, amelynek sodra mindent magával ránt, a peremre, majd újra a tátongó középre sodor. Ebben a közbülső helyzetben látja Pascal az embert, a kint és a bent közötti feneketlen zsebben, a végtelenül kicsi és a végtelenül nagy között, mindkettőtől elválasztva saját végességébe zártan; ebben a hézagban, amelyet semmilyen integrálszámítás sem képes áthidalni, és amelyet a végtelenre irányulás csak még jobban felszakít. Pascal megkockáztatja, hogy zsebének tartalmát a rajta levő lyukon át kipotyogtassa, mert az emlékezetkiesés a keresztény monétára, a Memorialra emlékezteti, amelyet az ingébe varrt. A keresztény apologéta felfedezi a lyukakat az antik filozófusok nadrágzsebén. Még Szókratész is a figyelmeztető hangra, az “isteni jelre“ hagyatkozott, amikor a tudás ellipszisében és apóriájában tévelygett.

Az újkor lyukat üt a régiek zárt világán. A bugyornak nyílás kell, csak együtt a kettőből lesz zseb. A régiek a bugyrot szőtték erősre? Akkor a modernek megnagyobbítják a nyílást. Az ellipszisből a Semmi lesz, amelyben minden közvetítő metafora elmerüléssel fenyeget: “gyenge jármű (…) a tomboló tengeren, amely minden oldaláról határtalan, és üvöltve tornyozza fel a vizet.“ Ebben a helyzetben Nietzsche magát a Semmit kísérli meg megmentő metaforává fokozni: mindössze üres zsebre van szükség, ez a “szabad szellem“ egyetlen erősítőszere. Az érméket el kell dobni. Aki az összeset eldobta és messze maga mögött hagyta, az a legerősebb. A Semmi teret nyit az erőseknek. “A belseje felől szemlélt világ, az ‚intelligibilis karaktere‘ tekintetében meghatározott és megnevezett világ – éppen a ‚hatalom akarása‘ volna, s azon kívül semmi.“ A hatalom akarásának hiperbolája, az önmagát fokozó bőség kell, hogy feltöltse a semmi hiperbolikus hiányát úgy, hogy nem hagy rést.

A nadrágzseb monétái az ember gyengeségét hívják elő. Segíteniük kellene őt, de csak kárt okoznak neki, mert a gyengének az erő érzetét kölcsönzik. Elkábítják. A hamispénzt mint kábítószert az erősek zsebébe is becsempészik, hogy őket is függővé tegyék. Ezért kell a pénzt minél messzebbre eldobni, hogy távol tartsuk magunkat minden gyengítő támasztól.

Nietzsche filozófiája a gyanú iskolája, a saját zsebünkben talált érmékkel szembeni bizalmatlanságé. Mert a pénz bizalmat ébreszt, azt hisszük, ér valamit. De a hitel gúzsba köt. Filozofálni annyi, mint kísérletezni magunkkal: a talált érméket eldobni, és feljegyzést készíteni az elvonási tünetekről. Minden elhajítás egy lépés kifelé a hiány, a szükség és a gyengeség gazdaságából az erő, a pazarlás és a fölösleg gazdasága felé. Az üres zseb azt jelenti, hogy már semmi sem szükséges, nincs veszíteni valónk. Minden bőségesen megvan. Csak a saját nyomású érme érvényes: kalapáccsal kell filozofálni, és a veretes mondatokat a hátunk mögé hajítani.

Lehet-e teljesen kiüríteni a zsebet? Le tudunk-e mondani minden segédeszközről? Mindkét oldalzsebet kifordítottunk már, de a farzsebben még mindig ott egy érme. “Mi, mai megismerők, istentelenek és antimetafizikusok, mi is abból a tűzből vesszük a lángot, amelyet egy ezeréves hit gyújtott, a kereszténység, amely Platón hite is volt: hogy Isten az igazság, hogy az igazság isteni.“

Az “elszakadás“ is ahhoz kötődik, amitől elszakadunk. Valójában a régi és az új nem tud elszakadni egymástól. A modern is az antikra vonatkoztatott konfliktusban leledzik. A zsebben a querelle des anciens et des modernes mint a tartó és a nyílás ellentéte válik kézzelfoghatóvá. A régiek a tartót be akarták zárni, hogy a tartalmat teljesen bensővé tegyék. Ám annyira bevarrták a bugyron a zsebet, hogy a tartalom már nem lehetett kéznél. A modernek feltépik a zárat, és megnagyobbítják a lyukat. A zseb tartalmát eldobják vagy elvesztik. A lyuk azonban elliptikus, a kihagyásban megőrzi, ami kimaradt. A modern historizmus újra összegyűjti, amit a haladás maga mögött hagyott: forgalomból kivont régi érméket, elhasznált gyufát, kulcsot, amely nem illik a zárba.A pénz közel hozza a távolit. A teret legyőzi, de az időt feltépő distanciát nem. A múlt távolsága egyre gyorsabb ütemben nő. Az érme, amelyet a zsebembe dugtam, már nem érvényes, amikor előveszem. Emlékeztet a régi szép időkre és múlékonyságunkra, a hézagra, amely a hajdan és a most között nyílott. Eleve téves volt az a hit, hogy mondatokat, szentenciákat mint pénzdarabokat zsebre vághatunk, és úgy ránthatjuk őket elő szükség esetén, hogy közben nem vesztettek értékükből. A zseb nem konzervdoboz. Nem őrzi, hanem termeli a pénzt. Hiszen minden, ami a nadrágzsebbe kerül, monétává és szentenciává válik. Az ellipszisben, aszindetikus helyzetben, a zseb nyílásában minden szó és mondat jelentősége túlmutat azon a kontextuson, amelyben elhangzott.

A pénz ráadásul régi, értékét vesztett érmének bizonyul. A zseb ellipszise minden észrevétlenül megőrzött tárgyat érmévé, a régit még-mindig-használhatóvá, a véletlent szükségszerűvé fokozza. Az érmék a nadrágzsebben nem egészen olyanok, mint a kulcs, amely nem illik az új zárba, mégis kinyitja, hanem olyanok, mint a gránát, amely belecsapódik valamely szituációba, lyukat üt rajta, és váratlan hevességgel világítja meg.

A zsebben pénztárca van, amely pénzdarabokat tartalmaz. Ám az érmék patronok, robbanóanyag van bennük, amely ütközéskor robbanhat. Az érme kézigránátként meg sem kísérli befoltozni a múlt és a jelen közötti hézagot, inkább fel akarja tépni, arra használja, hogy a régit az újjal élesen ütköztesse. A bezárt bugyor felrobban, és lyukat üt a tárgyon. A rombolás erejét az önrombolásból nyeri. Az érmékből csak szilánkok maradnak. De mert élesek, éppen a szilánkok veszélyesek.

A régi szentenciák aforizmaszilánkokra hasadnak. Az aforizmagyűjtemény olyan kulcscsomó volt, amellyel felnyithattuk, legyőzhettük és magunkra zárhattuk a szituációkat. Az aforizmagyűjtemény történelmi adottságok töretlen mintaszerűségét és emberei helyzetek toposzait feltételezte. A zárt bugyor kipukkad, egyre nagyobbodó hézagot üt a jelen és a múlt között, és ezáltal egyértelmű történelmi minták nélküli, előre nem látható helyzeteket szabadít fel. Mégis, a régi témák és fogalmak megmaradnak: emberi fájdalom és szenvedély, dietétika, az érzelmek és a figyelem iskolája. A kulcsok már nem illenek a zárba. Az aforisztika visszatükrözi a szentenciák múltját, az emberi gyengeséget, amely a forgalomból kivont régi pénzre hagyatkozik. Az értelem már nem elég erős, hogy lecsendesítse a szenvedélyeket. “Ha ellenállunk szenvedélyeinknek, azt sokkal inkább az ő gyöngeségüknek köszönhetjük, mintsem a saját erőnknek.” A szenvedélyeknek harcolniuk kell egymással. “Hibáinkat csak hiúságból nem ismerjük be.” “A lelkiismeret defektje nem válik tudatossá.” “Majdnem azt írtam: elrepült a gondolat; de inkább azt írom helyette, hogy nem jutott az eszembe.” A figyelem és az emlékezet ütötte rések nem árulkodnak arról, mi esett ki rajtuk. A diagnózis nem határozza meg többé a terápiát. A lyukakat nem lehet betömni.

A régi szentenciák nyugalma és mértéke odalett. A zseb már nem a megőrzés helye, csupán ideiglenes állomás. Mondatok jutnak eszembe majd felejtődnek el, vagy én magam dobom el őket. Nem lehet mindent a zsebben tartani és emlékezetből tudni. Nem is mind egyformán jók. Vannak telitalálatok, és van, ami rosszul sül el. A szilánkok szanaszét repülnek, néhány becsapódik, lyukat üt, amelyet régi érmékre való emlékezéssel tölt fel.

Az érmék szentenciák az emlékezetbe gravírozva, régen nyomott érmék elkoptatott képekkel, amelyek már semmire nem emlékeztetnek határozottan, egy halott nyelv írásjelei. Az érmék járművek, amelyeken örökké úton vagyunk. Az egyik érmét a másikra cseréljük, váltogatjuk a járműveket, egyik mentőcsónakból a másikba szállunk, de soha nem érjük el a menekvést adó partot. A hajóhíd végtelen. Fel kéne robbantani magunk mögött, hogy ne kísérthessen vég nélkül a visszatérés lehetősége. A zsebekben lévő érméket is el lehetne dobni. Amiért emlékezni próbálok rá, máris elfelejtettem, hogy mire is emlékeztetnek. Csak az éles szilánkok okoznak még valami érthetetlen fájdalmat. Talán az érmék széle is éles volt valaha, és csak a hosszú használatban csiszolódott simára, gömbölydedre. A logosz spermatikosz, disiecta membra szilánkjai, amelyeket soha többé nem lehet összerakni, széttaposott bölcsesség az utca kövén. “A felfogható az isteninek sem teljes távollétét, sem teljes jelenlétét nem mutatja.”

Az ellipszis, a hiányos és tökéletlen kör a kihagyásban jeleníti meg a hiányosságát. Az ellipszis zseb; megtartja, ami a lyukon át beleesett. A zseb afelé tart, hogy megnyíljon, kiforduljon és kiürüljön. Különben a régiek nem próbálták volna bevarrni. A tartalom tartóvá válik, járművé növekszik. De a hajó léket kapott. Újra és újra lyuk keletkezik, az ellipszis újratermelődik. Az ember hiánylény. Ruháról kell gondoskodnia. A ruhán nyílások vannak. Csak így lehet beléjük bújni. A nyílásokat zsebekké alakítják át. A művészet kitölti a hézagokat, amelyeket a természet hagyott, majd újra létrehozza őket, megint csak a természetet utánozva.

A hiány, amelyet az ember magában és maga körül érez, az őt magától és a környezetétől elválasztó distancia, ez teszi emberré, “objektívvá” és “a világra nyitottá”. De ezt a nyitottságot és objektivitást az ember csak elliptikusan, a hiányban, egocentrizmusának és a miliőtől való meghatározottságának tudomásul vétele árán tapasztalja meg, abban az állandó és sosem eredményes fáradozásban, hogy ezeket a korlátokat legyőzze és maga mögött hagyja.

A hézag a nyílás, amelyen át kimenekülhetünk, és a szakadék, amelyen át kell jutnunk, hogy szabadok legyünk. De a távolság úgy nő, ahogy az áthidalására tett kísérletek gyarapodnak. Az ellipszis a hiperbolát szólítja, de a hiperbolának sohasem sikerül az ellipszist meghaladnia, mert csak az ellipszis üres belseje képes a növekedésre. Így a hiperbola is hiányos: nem híd, csupán elromlott jármű; metafora, amely az ellipszis tengerében úszik. Az ember hiánylény, de cserébe ott van neki a művészet, az értelem, a nyelv, metaforát tud alkotni, jeleket tud rajzolni. A lényegtelen elhagyásával előtérbe tudja helyezni a lényegest, és a kihagyással a lényegest még erőteljesebben ki tudja emelni.

A zseb, a metaforaalkotó ellipszis a nyelvi képesség. Régi, földről felszedett szentenciákat és olvashatatlan érméket tartalmaz. A tartalom már nem nyelv, a tartó még nem az. Középütt van a jelen hézaga, a találó szó kimondásának elszalasztott pillanata, a szétroncsolt beszéd időtartama. Az ellipszis a meghasonlott kör, a tartalom és a tartó, a még-nem és a már-nem, a régi és az új közötti hézag. A kéznek kell közvetítenie a nadrágzseb és a száj között. Csak a szájban olvad el a bonbon. Az igazi lélekjelenlét az lenne, ha nem kellene a zsebünkbe nyúlnunk, mert minden a nyelvünk hegyén van.

A zseb lehetőség arra, hogy minden nálunk legyen, ami fontos, és egyúttal annak a lehetősége, hogy a legfontosabbat elfelejtsük. A zseb teletömve, de amire épp szükségünk van, nincs kéznél. “A küszöbön elkezdett kotorászni a farzsebében a lakáskulcsért. Nincs. A nadrágomban mikor levetettem. Be kell menni érte…”