Molnos Angéla könyveit 2000-ben kaptam ajándékba. A „Jövőnkért a magyar nyelv ügyében” című írása annyira olvasmányos volt, és annyira magával ragadott, hogy addig le nem raktam, míg el nem olvastam. Tanítványaimmal is megosztottam élményem. Ugyanazt a rácsodálkozást tapasztaltam náluk, amit én is átéltem, ez nem más, mint nyelvünk egyedi és hihetetlen szépségének felismerése.

   Magyartanárként és közemberként is fontosnak tartom anyanyelvünk ápolását. Erdélyben, Székelykeresztúron, tizenéves tanulóimat is ebben a szellemben neveltem. Külön követelmény volt az irodalmi, nyelvi fogalmak elsajátítása, ismerete, melyek javarészt idegen szavak voltak. Én ilyenkor zárójelben feltüntettem az idegen szót, hogy legyen tudomásuk róla, tőlük, pedig a szavak magyar megfelelőjét kértem számon. A tankönyvekben levő utasítások sok idegen szót tartalmaztak, ezek megnehezítették a tanulók munkáját. Legtöbbször azért érte őket kudarc, mert nem értették, mit kér a feladat. Ilyenkor én lefordítottam magyarra, és elmagyaráztam egyszerűbben, vagyis magyarul, ami bonyolultnak tűnt. Boldog voltam, amikor láttam arcukon a megkönnyebbülést, jó volt látni sikerélményüket. A képességük megvolt hozzá, de ennek kibontakozását megakadályozta az idegen kifejezések tömkelege.

   Nemcsak a szövegértéssel volt gond, hanem a saját szókinccsel is. Látszott, hogy a tanulók keveset olvasnak, szegényes a szókincsük, nincs önbizalmuk, nem tudják kifejezni magukat. Tudtam, ha túl sok olvasmányt kérek tőlük, nem fogom megszerettetni velük az olvasást. Aztán felidéztem a múltat, a meséket. Szabadon választottak egy-egy népmesét, azt előadták könyv nélkül, cserébe a jó jegyet jutalomként kapták. Elkezdődött valami csodálatos. Minden óra elején meghallgattunk egy szép mesét. A gyerekeknek nagyon tetszett. Mindig várták a magyarórát, a mesékért. A mesék segítségével nemcsak olvasásigényük nőtt, hanem közelebb kerültek anyanyelvükhöz, bátrabbak lettek, hangot adtak egyéni véleményüknek, nőtt az önbizalmuk, nem beszélve arról, hogy szókincsük észrevétlenül gyarapodott. A legjobb mesemondót elvittem Szentábrahámra, az „Édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni” jeligéjű mesemondó versenyre. Ott láttam először Molnos Angélát, akkor hallottam először. Szavaiból, hangjából áradt a magyar nyelv iránti szeretet.

   2004 nyarán, Debrecenben, az első beszélgetéskor nagy érdeklődéssel és figyelemmel hallgattam őt. Látszatra egyszerűnek tűnő kérdést tett fel, hogyan választjuk el szavainkat. A helyesírási szabályokat betartva választottam el a szavakat, vagyis a gépiesnek nevezett elválasztási módszert használtam. Ekkor szembesültem a számomra teljesen ismeretlen ténnyel. Megtöri a szavak értelmét a gépies elválasztás, pl. gyö-kér. Ha a gyökök épségének megőrzésére törekszünk, akkor ezt a szót gyökeire bontva választjuk el: gyök-ér. Amikor először hallottam a gyök szót hirtelen nem vált világossá miről is van szó. A példák megerősítettek engem, hogy ha gyökeink széles tárházának birtokába jutunk, fény derül, hogyan tudott fennmaradni anyanyelvünk, mi tette őt egyedivé, szentté. Ha megértjük gyökeinket, mi magunk is megváltozunk. Megváltozik gondolkodásmódunk, egész személyiségünk, felfedezhetjük újból őseink tudását.

   Nyelvünk tisztasága iránti igény sajnos sokunkban nincs meg. A Magyarító könyvecske ötödik kiadásának anyagát többször fellapoztam, tanulmányoztam. Olyan címszókkal találkoztam, melyekről nem is sejtettem, hogy idegenek. Nem ismertem eléggé nyelvünket, hiába tanultam róla évekig. Ezt viszont nem mentségként hoztam fel, sosem késő elkezdeni, hogy tudatosan odafigyeljünk nyelvünkre. Nyelvünk tisztaságát csak úgy nyerhetjük vissza, ha elkerüljük a betolakodott, más nyelvekből átvett szavakat. Hallottam, tanultam anyanyelvemről, de sosem tudtam a „színfalak mögé látni”, nem éreztem a teljességet. Az egyetemi évek alatt a kisdolgozatok elbírálásakor egyik alapvető követelmény az idegen kifejezések használata volt. Én nem használtam azokat, helyette magyarul fejeztem ki magam. Ebből kifolyólag sokkal kevesebb pontot kaptam, azzal érvelt a tanár, hogy túl elemi szinten fogalmaztam.

   Évek múltán csak megtörtént a csoda, ami elgörgette jelképes értelemben nyelvünket eltakaró függönyt, és láthattam tiszta fényében tündökölni anyanyelvem. A homályt felváltotta a vakító világosság, a bonyolultat az egyszerűség, a kimondhatatlant a kimondható, a silányt az érték, és ez az érték nem más, mint ősi nyelvünk. A gyökökkel való ismerkedés következő állomása az „Új Idők”-ben megjelent Molnos Angéla által írt cikkek olvasása volt.

Nagyon tetszett, hogy a szerző a saját élményein keresztül ébreszti fel az olvasóban a tiszta magyar nyelv használata iránti igényt. Örömmel tanulmányoztam a  Czuczor—Fogarasi hat kötetes szótárban felsorolt gyököket. Vizsgáltam a betűk jelentését. Lenyűgöző volt számomra az a felismerés, hogy a magyar nyelv betűinek többsége természetből vett hangutánzás. Minősítettem a Magyarító könyvecske ötödik kiadásában levő elválasztásokat a szótár segítségével, mely nagy segítséget nyújtott a már számunkra elhomályosult gyökök felismerésében. Ezzel a munkával nagyon sokat tanultam, megjegyeztem sok olyan gyöknek a jelentését, melyről addig sokat nem tudtam.

Molnos Angélával való találkozásom, közös munkánk, és amit tőle tanulhattam mély nyomot hagyott bennem. Köszönet és hála érte. Igen sok tanulnivalónk van a jövőre nézve is, ami nyelvünket illeti, s hálásak lehetünk, mert nagyjaink örökül hagyták nekünk az ősi tudást.

Sára Csillag írása a gyok-jelentes.blog.hu-ról