Iskolai nyelvtanórák alatt, amikor unottan rágtuk a ceruzánk végét, vagy éppen görcsben állt a gyomrunk egy-egy helyesírási dolgozat előtt, netán később, amikor egy idegen nyelv elsajátításával küszködtünk, bizonyára megfogalmazódott bennünk néhány kérdés arról, vajon miért úgy működik a magyar, ahogy. Itt az alkalom, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket: és a nyelvész majd megmondja.

Miért nem annyira cizelláltak a magyar igeidők, mint az angolban?

A nyelvek nagyon eltérnek abban, hogy egy-egy fogalmi megkülönböztetést hogyan lehet (vagy kell) kifejezni a segítségükkel. Az igeidő-rendszerek is különbözőek; vannak nyelvek, amelyekben csak egy-két (alaktanilag, az ige alakjával jelölt) igeidő van (ilyen például az arab vagy a japán) ezekben a finomabb különbségeket például határozó-jellegű kifejezésekkel jelölik. Más nyelvekben nagyon bonyolult (esetleg még az angolnál is bonyolultabb) az igeidők rendszere, esetleg nemcsak időpontokra, ezek egymáshoz való viszonyára és az események befejezettségére, teljességére utalnak, hanem még arra is, hogy a beszélő honnan gondolja, amit állít, és így tovább.

Hogy kötelező-e az ilyen „finomságokat'” jelölni, az ugyanúgy nyelvtörténeti véletlen, mint például az, hogy a magyarban nincsenek külön hímnemű és nőnemű személyes névmások. Semmi bizonyítható összefüggés nincs aközött, hogy minek a jelölését írja elő a nyelv a számunkra, és hogy hogyan gondolkozunk vagy érzünk.

Miért nincs a magyar nyelvben nyelvtani nem? Volt valaha ilyen?

Tudtommal az uráli nyelvek egyikében sincs, és feltehetően nem is volt nyelvtani nem. A nyelvtani nem azt jelenti, hogy különböző névszóosztályok (amelyek ragozásukban, névelőikben, egyeztetésükben stb. eltérnek egymástól) kapcsolatba hozhatók bizonyos fajta jelölt dolgokkal. Például ilyen az élő-élettelen megkülönböztetés vagy a természetes nemek megkülönböztetése (a magyarban csak a keresztneveknél találunk ilyet).

Elsősorban ragozási-egyeztetési különbségekről van szó, amelyek csak részben és csak bizonyos esetekben szoktak rendszeres jelentésmegoszlással járni (például a szláv nyelvekben is csak személyeket jelölő kifejezéseknél jár következetesen együtt a nyelvtani nem a természetes nemmel, de még ezeknél is sok kivétel van). Nagyon sokféle nem-szerű osztályozás van a nyelvekben, van olyan nyelv, ahol – mint a magyarban – egyáltalán nincsenek nemek (pl. a török is ilyen), és van olyan, ahol viszont nagyon sok névszóosztály van (ilyen a legtöbb bantu nyelv).

A nemek kialakulása többféleképpen végbemehet, és teljes véletlen az, hogy a magyarban nem történt ilyen folyamat. Az egyik fajta folyamat a ragozási sorok (paradigmák) szerinti differenciálódás. Ez azt jelenti, hogy a ragozási típusok kezdenek nemekhez kapcsolódni. Így például a latin nemek eredete a névszók tőtípusaival függ össze (pl. az -us végződésű, és ennek megfelelő ragozású névszók a hímnemmel, az -a végződésűek meg nőnemmel kapcsolódtak össze). Olyan ez, mintha a magyarban pl. az -a/-e végű névszók lassanként a nőnemmel kezdenének társulni, a mássalhangzó-végűek meg a hímnemmel. Ez persze csak akkor történhetne meg, ha az -a/-e végű szavak eleve feltűnően nagy és gyakori része nőre utalna, a mássalhangzó-végűek között meg felül lennének reprezentálva a férfira utalók.

Egy másik lehetőség, hogy a nemre utaló toldalékok, végződések, jelek önálló szavakból keletkeznek. Ez olyan, mintha a magyarban kialakulna egy olyan szokás, hogy az élőt jelentő szavak után (és csak ezek után) mindig odatennénk egy ő névmást, amiből aztán kialakulhatna egy -ő toldalék, majd az -ő végződésű névszókat az élő „nemhez'” kezdenénk sorolni (aminek akár egyeztetési következményei is lehetnének, például a jelzőik után is oda kellene rakni az -ő végződést). Az is teljes véletlen, hogy ilyen folyamat sem ment végbe a magyar történetében.

Kálmán László tortával