Csoma sírja Dardzsilingben

Csoma Sándort az Isten oly nagy ésszel áldotta meg, hogy ő a legnehezebb nyelvet huszonnégy óra alatt meg tudta tanulni. Tizenkét éves korában elindult utazni.

Utazás közben egy jó király udvarába vetődött, az első napon nem beszélhetett senkivel, mert a király udvarában nem tudott senki magyarul. Csoma még azon éjjel megtanulá a király cselédjeitől az ország nyelvét, s a következő napon folyvást beszélt a királlyal, ki ezen annyira megörült, hogy Csomának azonnal egy aranyos könyvet ajándékoza. Ezen aranyos könyvben az egész világ nyelve le volt írva. Csoma nem kaphatott volna drágább ajándékot, mert most bátran utazhatott az egész világba, megtanulhatván huszonnégy óra alatt azt a nyelvet, amelyre éppen szüksége volt.

Ezer viszontagság után megérkezett Egyiptomba. Legelőször is a Sinai-hegynek tartott. Meg akarta nézni azt a helyet, hol az Isten Mózessel beszélt, de nem tuda oda fölhágni, mert az Isten megtiltotta, hogy a szent helyet emberi láb tapossa. Az egyiptomi király, ablakán kitekintvén, látá az idegen ifjú hasztalan törekvését, és hozzá küldé szolgáját ezen izenettel:
-Ne fáradj hiába! Mózes után nem juthatott föl oda több ember, mert az Isten megtiltotta, hogy a szent helyet emberi láb tapossa; de jer föl, idegen utazó, a királyhoz, és pihend ki utad fáradságát. -Csoma követte a szolgát, és fölment a királyhoz, ki őt aranyszékre és aranyasztal mellé ülteté.

Az asztalon pompás étel volt aranytálakban és pompás ital aranypoharakban. Csoma az ételhez és italhoz saját tetszése szerint látott, miközben annyira megnyeré bölcs beszéde által a király barátságát, hogy ez őt aranyerszénnyel és az erszényben négyszáz darab arannyal kínálá meg. Csoma kezdetben vonakodott az ajándékot elfogadni, de a király ezt mondá:

-Visszautasítva ezen ajándékot, visszautasítod egyszersmind barátságomat is, és tudd meg, te idegen, hogy aki barátságomat nem bírja, annak élete az én országomban veszélyeztetve van.-Erre elfogadá Csoma az erszény aranyat, de nem lévén neki rá szüksége, hazaküldte azt szegény szüleinek és rokonainak.

Innen aztán elindult Ázsia felé, hogy fölkeresse azt a helyet, hol a legelső magyar ember született. Temérdek földön, a kutya- és farkasfejű emberek hazáján éji időkben szerencsésen keresztülhatolván, eljutott a csúszómászó állatok országába, melynek színét a mérges kígyók, békák és gyíkok hemzsegő serege borítja. Az ember itt csak úgy utazhatik, ha egész testét üvegbe foglaltatja. Csoma is üvegbe foglaltatta magát, és hét álló hétig utazott így, körülmászva a mérges férgek által, amíg e rémes ország végét elérhette.

Isten a megmondhatója, hány millió mérföldnyire utazott innen, míg végre nem azon helyig, hol a legelső magyar ember született, hanem éppenséggel a világ végéig jutott. A világ végén a szárazföld megszűnik, és kezdődik a tenger, mely fölött minél tovább, annál sűrűbb sötétség uralkodik. Negyven nap és negyven éjen kellene a sötét tengeren utazni, míg az ember oda érkeznék, ahonnan elevenen lehet az égbe bémenni. Csoma Sándor nekifogott, s ment egy jó darabot, de a tengeri út oly borzasztó volt, hogy vissza kellett térnie.

Kiszállván a tengerpartra, ősz lélekkel találkozott, aki őt egész atyailag fogadá, és ezt mondá:

-Szegény utazó, hol jársz te itt, ahol még ember nem járt mióta az Isten megteremtette a földet és az eget? Tudom éhes vagy! Ímhol egy pár hal, egyél, ha akarsz.

Csoma leült a tenger partjára, evett a halakból és belélógatá lábait a világ végébe. Aztán az ősz lélek ölébe hajtván fejét, elaludt, és többé föl sem ébredt. Ennek így kellett történnie, mert az Isten azt rendelte, hogy azon ember, ki a világ végét elérte, egyszersmind saját élete végét is elérte légyen. Az ősz lélek Csomát szépen eltemette és megsiratta; a tenger hullámai őt a mai nap is siratják.

forrás