A nemzet múltjának szentségként való tisztelete az, amely egy nemzetközösséget megtartani képes. Ehhez feltétlenül szükséges e múltnak minél teljesebb isme­rete s azok emlékezetének az ápolása, kik ennek érde­kében munkálkodva nem egy esetben egész életüket e célra áldozták.

Az elmúlt évtizedekben megjelent, könyv­tárakat kitevő történeti irodalom éppen azokról feled­kezett meg, kik a magyar múltat kutatva arra a követ­keztetésre jutottak, hogy „egy nemzetnél sem va­gyunk alábbvalók” s munkásságuk a magyar öntudat építéséhez kellékül szolgálhatott volna. Ha megkísé­reljük feleleveníteni ezen érdemes magyar kutatók em­lékezetét, Magyar Adorjánról az elsők között kell szólnunk, akinek hatalmas életműve a maga nemében egyedülálló s akinek neve ennek ellenére csaknem tel­jesen ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt.

Magyar Adorján a XIX: század utolsó éveiben született, az Osztrák-Magyar Monarchia „boldog bé­keidőknek” emlegetett időszakában, amikor azonban e Monarchia keretén belül gyakran került sor a ma­gyarság diszkreditálására. E tény munkásságára meg­határozónak bizonyult. Apja, Magyar Antal huszár­tiszt, jogi doktor, aki nyugdíjazása után a Dalmát­-tengerpartra visszavonulva elegáns szállodát alakí­tott, amely annak idején családja, majd a háború után – még maradványaiban is – fia megélhetését képes volt biztosítani.

Fiatal korában Rómában képzőművészeti tanul­mányokat folytatott, majd – mivel a magyar népmű­vészet és ősvallás maradványait Erdélyben vélte a le­geredetibb formában fellelni, s oda eljutni egyéb mód­ja nem volt – idő előtti önkéntes bevonulásával elér­te, hogy szolgálati helyét önmaga választhatta meg s katonaidejének letöltésére Erdély helyőrségeibe ke­rült. Ott a népművészeti alkotások, a helyi jellegzetes­ségek tanulmányozásának alapján alakította ki telje­sen egyéni stílusát, melyet sajátosan magyar népi mo­tívumok, a pásztorművészet formáinak felhasználása jellemez. Festmények és rajzok mellett textilterveket is készített, melyeknek kivitelezését édesanyja és fele­sége végezték. Képzőművészeti alkotásai szerves ré­szei, mintegy kiegészítői elméleti munkásságának.

Művészeti tanulmányainak és a magyar népi stílus­sal való alaposabb megismerkedésének eredménye­ként jutott el a felismerésig, miszerint az „olaszoknak, franciáknak, németeknek saját nemzeti stílusuk nin­csen illetve, hogy csak a történelmi nemzetközi stílu­sokat (gót, reneszánsz, barokk, stb.) ismerik, addig ne­künk van saját nemzeti stílusunk, mely a világ semmi­nemű más stílusával össze nem téveszthető”. E tárgy­ról írt tanulmánya a „Magyar építőízlés”.

Kutatásai elsősorban a magyar őstörténelem feltá­rására és a magyar ősvallás felderítésére irányultak. A magyarság őstörténetének azt az elhanyagolt szálát igyekezett nyomon követni, mely a Kárpát-medencei őstelepes népesség irányába mutat, melyet Király György, az 1921-ben megjelent, sok vitát kavart „A magyar ősköltészet” szerzője is vallott és amelyet a két világháború között Marjalaki Kiss Lajos (kinek el­méletét Móricz Zsigmond is magáévá tette). Magyar Adorján elsőként fogalmazta meg e sokat hangoztatott elméletét, miszerint a magyarság a Kárpát-medencében őshonos nép s ezt először a „Kérdések. Ázsiából származunk-e vagy európai ős­nép vagyunk?” – című, 1930-ban Vácon megjelent tanulmányában publikálta. Sajátos őstörténeti elmé­lete szerint maga az emberi élet is a Kárpát-medencé­nek vulkánok által a jégkorszakoktól megóvott terüle­tén keletkezett. A jelenlegi kutatások eredményei iga­zolni látszanak e feltevését, aminek alátámasztására megemlíthetjük Jugoszlávia egyik legnagyobb pél­dányszámban megjelenő napilapjának, a „Politiká”-­nak 1990. április 5-i számában megjelent cikkét, mi­szerint a „Kárpát-medence már a kőkorszakban Eu­rópa és a világműveltség gazdasági központja volt”, ezenkívül a Somogy-megyei Levéltár és a Somogy­-megyei Pedagógiai Intézet kiadásában megjelent: Stamler Imre „Milyen lehetett az ősi Somogyország?” című, 1989-ben kiadott tanulmányát.

„Mondanivalójának súlypontja kárpát-medencei őshonosságunk bizonyítása; ennek számottevő része a nyelvi bizonyítékok tömege, melynek tökéletes szer­kezete magában rejti hitünk minden tételét s melyek egyúttal szoros összeköttetésben állanak a termé­szettudomány máig felfedezett illetve még felfedezés­re váró tételeivel. Magyar Adorján állandóan hangsú­lyozza. hogy a nyelv a népművészet és néphagyomá­nyok találkozási pontjánál bizonyosodunk meg arról, hogy mely néptől ered egy bizonyos kultúrkincs: szó, hagyomány vagy népművészeti motívum. Ahol ezen hármasság nincsen meg, ott az illető nép csak kései át­vevő.” – írja Tomory Zoltánné. az életmű alapos is­merője Magyar Adorjánról, akit korunk egyik legna­gyobb összegző egyéniségének tart.

Magyar Adorján munkásságának jelentékeny része a magyar ősvallás felderítésévei foglalkozik. Eziránt való érdeklődése egészen fiatal éveiben kezdődött. Dalmát tengerparti üdülőjük vendégeként ismerke­dett meg egy idős székely úrral, Désy Ferenccel. Kit barátaival „ősz táltosként” emlegetett s kitől a magyar ősvallásra vonatkozó első ismereteit szerezte. Magá­nak később meggyőződésévé vált, hogy őseink vallása soha nem pusztult ki teljesen. „hacsak naiv babonák formájában is” de megőrizte annak folytonosságát a nép. Dr. Bencsi Zoltánhoz intézett levelében a követ­kezőképpen írt erről: „...azon a véleményen vagyok, hogy ősvallásunk körülbelül 800 évvel ezelőtt csak hi­vatalosan szűnt meg élni, a valóságban azonban töb­bé-kevésbé lappangva tovább élt napjainkig. A száza­dokon át mindinkább elhomályosodott sőt lezüllött, babonává változott ugyan, hiszen mindinkább a nép legalsó rétegeiben húzódott már csak meg...”

„Meg vagyok győződve, hogy a XIX. század máso­dik felében már számosan voltak olyan lelkes magya­rok, akik felvilágosodottságukban, ahelyett, hogy a tu­dományos ateizmust fogadták volna el titokban ős­vallásunk, őseink természetvallása iránt kezdtek ér­deklődni, abból indulván ki... hogy mindez nem babo­na volt. mint azt eddig hittük.”

„Ilyen gondolkodású embernek ismertem meg az 1900-as évek elején Désy Ferencet, hogy ki volt ő tu­lajdonképpen, honnan származott, nem tudom, csak annyit tudok róla, hogy igen művelt ember volt s hogy beszédei annakidején rám igen nagy hatással voltak. ...Szerintem ősvallásunkat Désy a néptől, ha annak egyes félművelt embereitől is, valóban még örökölte, hacsak félig-meddig öntudatos formában is de min­denesetre olyanban, ami művelt embernek már nem lehetett megfelelő, csakhogy ő ezen babonás hagyo­mányokban ősvallásunk elromlott, elhanyatlott ma­radványait felismervén, e dolgokat tudományosan elemezgetni s azokból az igazi ősi értékeket kiválogat­ni már tudta, s így lelkében magát már sem keresz­ténynek sem modem ateistának nem, hanem magyar vallásúnak akarta vallani...”.

Később megismerkedett Fáy Elekkel is (akinek „A magyarok őshona” című művét állítólag a korabeli „magyar” művelődési kormányzat középiskolai tan­anyagnak vásárolta fel, majd a példányokat egyenesen a zúzdába küldte) s tőle tudomást szerzett arról, hogy Fáy művének az ősvallással foglalkozó részét Désy Fe­rencnek reáhagyott jegyzeteiből merítette, amit saját kutatási anyagával kiegészített.

Magyar Adorjánt ifjúkori önkéntes fogadalom kö­tötte az ősvallás életre keltése iránti munkálkodáshoz. „Már 1910-ben megtettem azt – írja – hogy birto­kunk egy részében, ahol akkoriban az erdő és a bozót járhatatlan sűrűséget képezett, a sűrűségen keresztül egy kanyargó csapást készítettem de olyat, amelyen csak négykézláb, a sűrűség alatt lehetett előrehaladni s a csapás végén, ott ahol a csapás a legáthatolhatatla­nabb volt egy körü1belül négy méternyi kis tisztást csinál­tam, s ezen összehordott kövekből négyszögletes ol­tárt építettem. Ide ezután hetenként egyszer vagy két­szer, hajnalban vagy estefelé eljárogattam s az oltáron tüzet gyújtottam... Itt egyszer az oltáron elhamvadó tűz utolsó felszálló vékony sávja mellett a tisztásra be­sütő Nap felé fordulva megesküdtem volt, hogy ezen­túl minden képességem a magyarságnak fogom szen­telni. Hogy a magyarság javáért dolgozni lesz életem célja... Továbbá, hogy különösen ősvallásunk felku­tatásának fogom magam szentelni.”

„Azóta ezen esküm sohasem feledtem, soha életem e kitűzött célját szem elől nem tévesztettem.” – írja keltezetlen levelében az 1930-as évek közepén.

E fogadalmáról valóban nem feledkezett meg. Ami­kor Szépvizi Balás Béla a magyar ősvallásnak szerve­zett keretek között való életre keltésére tett kísérletet, Magyar Adorján tanácsaival is és anyagilag is támo­gatta ebben s Gödöllőn megjelent lapja, a NAPSU­GÁR számára, mint külső munkatárs hét cikket küldött. Mikor később Balás Béla a keresztény egyházak és a Klebelsberg Kunó féle titkosan magyarellenes oszt­rákpárti kamarilla üldözései miatt meghátrált s a ma­gyar vallás feltámasztásának eszméjét feladta. Ma­gyar Adorján megvonta támogatását a laptól, amely ezt követően hamarosan meg is szűnt.

Maga „A lelkiismeret aranytükre” című, 1937-ben Szegeden megjelent könyvében tett kísérletet a ma­gyar ősvallás rekonstruálására a népmesékben megőr­zött hitregemaradványok alapján.

Amikor a TURÁNI EGYISTENHÍVŐK mozgal­mának megalakulásáról tudomást szerzett, azonnal összeköttetésbe lépett velük s közte és a mozgalom ve­zetője, dr. Bencsi Zoltán között baráti kapcsolat fejlő­dött ki. Bencsi és társai tisztában voltak nagy tudásá­val, s követték tanácsait, útmutatásait a mozgalom építése közben. Bizalmuk jele, hogy amikor az észt és a finn ősvallási mozgalom küldöttjei Tallinban 1936. jú­nius-júliusában összejöttek, a mozgalom teljes jogok­kal felruházott képviselőjeként szándékoztak e ta­nácskozásra elküldeni őt.

A megbízólevél kimondja, hogy „MagyarAdorján testvérünknek teljes joga van a nevünkben teljes jogkörrel eljárni, joga van a közös célkitűzésekhez és közös munkálkodásokhoz nevünk­ben hozzájárulni; egyáltalán mindent joga van meg­tenni, ami közös mozgalmunkban a közös munkálko­dást és közös célok elérését elősegíti.” A szöveg leszögezi: „Ő a legelsők között volt, aki mozgalmunkat elin­dította.”

A háború, az ősvallás visszaállítását célzó mozgal­mat elsodorta, s mivel utána Magyarországon Magyar Adorjánnak nem volt publikálásra lehetősége, a nyu­gati szórványmagyarság lapjaiban, elsősorban a Dél­-Amerikában megjelenő, „A NAP FIAI” című újság­ban tette közzé rendszeresen kisebb írásait. Néhány tanulmánya melyben elgondolását főbb vonalakban vázolta („Elméletem Ősműveltségünkről”, „A Nibe­lung-ének”, Ősmagyar rovásírás”) szintén nyugaton került kiadásra. Főművét, a mintegy négyezer oldal terjedelmű, „Az ősműveltség”-et még a háború előtt szándékozott megjelentetni, erre azonban sajnos nem sikerült sor, s a kézirat a háború alatt elpusztult. Hatal­mas művét az 1945. utáni években rekonstruálva újraírta, és több az elmúlt éveben megjelent..

1978. szeptember 28-án, 91 éves korában hunyt el, olyan életművet hagyva maga után, mellyel nemzedé­keknek szolgáltatott példát a nemzeti öntudat építésé­re.