„Minek hol van a helye? Nem ott, ahol az emlékezet szinte kilöki?”

Csaplár Vilmos 

„Az apám jó ember volt, ez egy mondat, én találtam ki. Ő, függetlenül ettől a mondattól, jó ember, és most már akkor ez is egy mondat, mindentől akár függetlenül, akár nem.”

Kukorelly Endre  

Mindent elölről kell kezdenem. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két almafa. Sötétlila almák teremtek rajtuk, vagyis eleinte zöldek, csak aztán lettek lilák, előbb pirosak, aztán lilák, végül meg majdnem feketék, mire megértek, és lehullottak a fűbe. Beleharapsz, belül vörös, vöröses lila, mintha egy szívbe harapnál. Hallom a tompa puffanásokat, vagyis akkor hallottam, most meg elképzelem. Az almákból, ha már jó sokáig elhevertek odalenn a gazban, fölszabadult egy bizonyos szag. Az első emlékem, ami meg is maradt. Ha nagyon kevés marad meg, abban a kevésben is elkezdesz kételkedni. Nem bízol benne, hogy azt a keveset nem te találtad ki magadnak. Képtelen táj, valamikor szőlő volt itt, átgázoltam a bozóton, össze-vissza karcolta a kezem.

Csak lassan fogtam föl, hogy éppen ott állok, ahová valaha a rácsos ágyamat tették. Éppen az almafák alatt. Álltam a rácsos ágyban, negyvenöt évvel azelőtt. Álltam a leszben. Még alig van valami múlt idő. Még alig vagy, persze azért ez az alig-levés már elég súlyos, így többé sohasem fogsz érezni, ezzel a tehetséggel. Rád támadnak a szagok. Még nem esik szét az Egy, nem válsz le igazán, de útban vagy a leválás felé. Botorkálok, őrjítően zöld kardok között, gázolok egy szóban, kukoricás, boldogan hunyorgok, visz az enyhe lejtő lefelé. Segít járni. Járok, egészen hihetetlen. Nem kell mások segítsége, nem szorulok rájuk, elintézem egyedül, hogy változzon a nézőpont. Járok ebben a barátságos izében. Senki nem szól, hogy hagyjam abba. Furcsa hang jön, egyre erősödő, fekete zúgás, furcsa, már nem barátságos, hanem rémületes. Még nem sírok. Szerintem nehezen sírtam. Váratlanul ér a fájdalom. Talán nem is a fájdalom, azt a zúgás megígérte, hanem az ereje, a zabolázhatatlansága. A kezem, a jobb kezem feje óriásira nő. Vörös, duzzadt és ég, le kellene valahogy venni rólam, nyilván ezen a ponton, ezzel a felismeréssel kezdek ordítani. Teljesen észszerű, hogy ordítok. Egyedül ugyanis nem tudom levenni rólam a kezem. Alig tudok valamit egyedül, mindenben az óriások segítenek. Jön is egy, és visszavisz a házba. Hajtogatnak egy szót, nem értem, lóradázs.Nem ront el semmit. Még elég nehéz bármit is elrontani.

Elég nehezen vesztek el egy egész birodalmat. Nyelvem határa világom határa. És nincs nyelvem, következésképp a világom határtalan. Aminek nincsen határa, hogyan veszíthető el? Lázas vagyok. Egyedül fekszem a vályogházban, elmentek valahová, itt hagytak. Elmentek világgá. Itt felejtettek. Semmi hang, semmi ismerős szöszmötölés a kertben, csak némi fény jön a résnyire hagyott ajtó mögül. Egyedül vagyok a világon. Belealszom magam a reménytelenségbe. Sötét kút, zuhanok, egyre mélyebbre és messzebbre, vajon fölér-e még a hangom a kút kávájáig. Felriadok, felugrok, rögtön megcsúszom az összegyűrt lepedőn, megcsúszok, megpróbálok belekapaszkodni az első dologba, ami a kezembe akad. Rám ragad az is. Undorító, büdös, sárga, belegabalyodok. Légypapír, legyek hullái, az arcomra ragadnak. Hányni kéne, de gyenge vagyok hozzá. Kiáltok, hogy jöjjön végre valaki. Reménytelen.Negyvenöt évvel később már nem találom meg a házat, lebontották, csak a helye látszik, megvan valami pince, teljesen egészében, szinte érintetlenül, csak benőtte a borostyán. Egy pillanatra fölmerül, hogy milyen volna beköltözni. Nyilván azért a pince maradt meg, mert nem emlékeztem rá, a házra igen, az el is pusztult, lerombolták, csak néhány kő maradt az alapból, kövek a gazban. Az almafák viszont megvannak. Órák, fából, mutatják az időt.

Még mindig, de úgy is fogalmazhatnék, hogy mindennek ellenére, teremnek. Ez voltaképpen ízlésem ellen való. Álldogáltam ott egy darabig, aztán fölszedtem néhány almát, ami - az érvényes törvények szigorú értelmében legalább is - nyilván lopásnak számított.Álldogáltam, és megpróbáltam felidézni az Egyet. Eltalálni a nézőpontot, ahonnan még rendben látszottak lenni a dolgok. De a voltban álltam, nem a leszben. Megrendülten, mint egy temetésen. Nem, hanem úgy, mintha végre megtaláltam volna egy ősöm sírját az afrikai bozótban, a bennszülöttek zavaros útmutatásai alapján. Hát itt fekszik az öreg. Isten nyugosztaljon. Gyújtani egy mécsest, imádkozni, és visszatérni a kietlen szabadságba.    Nem tudom, mikor veszítettem el. Mikor tértem magamhoz. Vagy hogy valaha megvolt-e, egyáltalán. Hogy valaha volt-e oszthatatlan. Hogy amit érzek, tényleg a hiány érzete, vagy tévedek, eleve értem félre az egészet, sosem volt semmi más, csak ez az űr, és amit az egykor volt Egy, a visszaszerezhetetlen teltség fájdalmas nyomának érzek, az maga telt, gazdag és legfőképpen az egyedül valóságos. Hogy a hiány csak valaminek a rossz neve volna. És ne csodálkozzak, ha ezen a rossz nevén szólítom, és mégsem hallgat rá. Nem hallgat, nem tűnik el. Mozdulatlan, soha ki nem billenthető. Ez vagy te. Ne keresgélj, ne bújj el, nézz vele szembe. Szeresd meg, vagy legalább is szokd meg, ha már egyszer együtt kell vele élned. Hagyd abba a csodálkozást. De nem tudod.Nem tudom. Megszokhatatlan.Megmondják nekik, hogyan legyen, és ők meg csinálják.Megszületsz, kicsit még ordítasz, üvöltve tiltakozol, tökéletesen ép ösztöneidnek engedve.

Miért nem hagynak békén? Üvöltesz, és azonnal elkezdik beléd tölteni a kintet. Beléd rakni, ami kívül van. Óvatosan kezdődik, a legismerősebb mássággal kezdik, gyanútlan vagy, nyilván még örülsz is neki, mit örülsz, remegsz a boldogságtól, az egész tested, az egész szemérmetlen szerkezet azon dolgozik, hogy hozzájussál. Hogy hozzájusson. És ha megtelsz vele, csak akkor ébred föl bágyadtan egy érzék. Az állad valami kendőn, morognak, a hátadat ütögetik. Várják, hogy bukjál. A bukásodra játszanak. Büfi. Büfiztetés. Jól van. Jóóóól vaaan, csillagom, jóóól van. Milyen szavak hangzanak el. Szavakkal etetnek, és szavakkal kényszerítik ki belőled a fölösleget. Kimerült vagy, nem értesz semmit, édesen elalszol. Édesen, mint egy darab rög. Ha láttál már földet közelről. Anyaföld. Anyámnak nem volt teje. Gyenge, törékeny, légies. Érzékeny, finom, jó szagú. Gyengéd, együtt érző, ösztönös. Tökéletes. Csak teje nincs. Ez hiányzott. Hiányzott 56 késő őszén. Még szerencse, hogy egy hónappal korábban szült a sógornője, akinek viszont helyette is volt. Így lett belőlem tejtestvér. Zsuzsika a tejtestvérem. Testtej. Akkor ő testtejem, nem? Így volna logikus. A tejtestvér a vértestvérnek felelhetne meg, mintha dönthettünk volna egymás sorsáról, és tudatosan, együtt választottuk volna Erzsi néni minden tekintetben tökéletes tejét. Egy tejből valók vagyunk. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, és mi másért kezdtem volna bele, akkor soha semmi testvérit nem éreztem vele kapcsolatban, sem akkor nem, amikor náluk voltunk, a Királyi Pál utca örökös félhomályában, az egykor jobb napokat látott, polgárinak nevezhető lakás labirintusának zegzugaiban játszadozva, sem később, a közös, végtelen, lassan ikrásodó lábdihegyi nyarakon nem éreztem testvériséget, azt nem, inkább azt a furcsa, gyűlöletes azonosságot, ami bizonyos fajta, és akkor már nem éppen a legjobb fajta szerelmek alapjául szolgálhat, mondhatnám, ha a szolga nem uralkodna, ebben az esetben még az amúgy  megszokottnál is nagyobb hatalommal.

Félmagasban járni, félmagasban garázdálkodni, a derekak magasságából megfigyelni a kiismerhetetlen ellenséget, alkalmazkodni fura szokásaihoz, kijátszani bámulatos éberségét, elbújni előle, sántikálni valamiben, sötét szobákban furcsa dolgokat művelni. A tejtestvérem a harcostársam volt a Királyi Pál utcai kalandokban, szelíd, ám állhatatos dzsungelharcomban a felnőttek kibírhatatlanul unalmas világa ellen. És elárult, persze, ha az életéről volt szó.Vagy ha felébredt benne valami sötét erő.Felébred, és azt akarja, hogy szerezze meg a vasalót, és dugja be, még mielőtt megérkeznénk, bedugva rejtse el, az ágy alá, és ahogy megjövök, vonjon félre, mutatni akar valamit, valami nagy titkot, meg fogok lepődni. Úgy húzza elő, mint valami kincset, amit az élete kockáztatásával szerzett meg. Amit ennyire elrejtenek, nyilván fontos lehet, kellő csodálattal közeledek a titokhoz, fölemeli, mutassam a tenyerem, ráteszi, áhítattal, mintha valami új vallás beavató szertartása volna. Felüvöltök a fájdalomtól. Előjönnek a másik szobából, ártatlanul néz rájuk, mint akinek fogalma sincs, mi történhetett, mintha fogalma sem volna a vasalók és az elektromos áram titokzatos kapcsolatáról. Tojással kenik be a kezem, és nem értenek semmit, én pedig nem fogom elmagyarázni.A fájdalom tanít meg az emberek között fennálló, megszüntethetetlen távolságra. Kimondom, hogy fáj, elhiszik, és elképzelt fájdalmamat a saját korábban érzett fájdalmaik emlékével hasonlítják össze, ezen az alapon próbálják csillapítani. Ezt hívják együttérzésnek, holott ha valamihez nem, egykori érzéseik emlékével éppen az én érzéseimhez nem lehet lejutni. El lehet vele jutni a szeretetig, el a tevékeny segítségig, mindenféle problémák megoldásáig, csak hozzám nem, ahhoz nem, amit én érzek.

Amit éreznek, nem együttérzés tehát, hanem szánalom, sajnálat, szeretet, felelősségérzet, kötelességtudatból fakadó segíteni akarás, hívhatom, ahogy akarom, a lényegen nem változtat, az érzés magányos marad, arról, hogy mennyire fáj, nem alkothat fogalmat rajtam kívül senki.Ezért árulnak el, habozás nélkül, ha az életükről van szó. Mert azt csak az én érzésem akadályozhatná meg. Így van kitalálva. Működik az ösztöne, habozás nélkül meghozza az egyedül lehetséges, tehát minden kétséget eleve kizáróan helyes döntést, rád néz, ibolyakék szempár, és elárul, meg se rebben a szemhéja, úgy, olyan simán, amilyen a tó vize, pár perccel azután, hogy teljes erődből belevágtál egy követ.Mint ahogy én is, nyilván, elárulnék bárkit.Megvolnának ahhoz az eszközök.Legelőször mindig magadat árulod el. Meg sem születtem még, kétszer is meg akartak ölni. Kilép az anyám a gangra, kifakult, piros melegítőben, nyilván volt a hátán egy szó, Építők, Elektromos vagy Honvéd, kilép, kezében a szemetesvödör, le akarja vinni a szemetet a kukába. Körfolyosós ház, az udvaron, a vas poroló mellett, amin Fehérék kislánya, az úgynevezett házmesterkislány annyit tornázik majd, ott, ahová évekkel később a Népszabadságba csomagolt aprópénzt hajítom, ha bejön valaki hegedülni, áll két ember. A korszak hazug földolgozásai és igaznak látszó fény- és mozgóképes dokumentumai alapján joggal vélem úgy, hogy minimum az egyik ember viharkabátban van. Viharkabátot visel, az teszi majd Matula bácsi figuráját ambivalenssé, amikor a Tüskevárt nézem tíz évvel később a fekete-fehér Munkácsyn. Még nem nézem. Embrió vagyok. Az ujjamat szopom a meleg lében. Adjuk a viharkabátos kezébe a géppisztolyt.

Pont ilyeneket kerestek, úgy látszik, ilyen piros melegítős, komcsi kurvákat, nagy hassal, ez volt kiadva, szerdán lőjetek három piros melegítős kommunistát, ha vemhes, dupla pénzt adok, vagy hogy. Fölemeli a viharkabátos a dobtáras géppisztolyt, az anyám megáll, megdermed, és a vérén keresztül, az úgynevezett köldökzsinóron át elhelyez bennem egy lórúgásnyi félelmet, aztán a legegyszerűbb módon fölkészül a halálra. Sehogy. Eszébe jut a miért, a piros komcsikurvamelegítő, amit felvett. A közelben, az Oktogonnál tegnapelőtt akasztottak fel egy fiút, dózsás mackóban. Abban, vagy inkább azért. Jellemző, hogy a másikat nem látom, pont azt nem, aki megment minket maguktól, azzal, hogy a megfelelő pillanatban ráüt a géppisztoly csövére. Hát terhes, nem látod, te állat. Ezt mondta anyám szerint. Pillanatnyi fegyverszünet áll be a szabadságharcban, érthető, emberi okokból futni hagyják a nép vemhes ellenségét, és közvetve hozzájárulnak a világra szabadulásomhoz. Rászabadítanak a világra.Másodszor az oroszok akartak megölni minket, akkor még oroszok, később lesznek újra szovjet emberek. Efféle jelzős szerkezetekben akkor alkalmazzuk az ember szót, ha mélyen lenézünk valakit, vagy legalább is fényévekre gondoljuk el magunktól. Zsidó ember, cigányember, ezt szerintem egybe is kell írni, szovjet ember. Pedig a kontextus, az úgynevezett szövegkörnyezet általában arra utalt, hogy a szovjet embert pont fölnézzük, és nem le. Arra utalt, de a nyelv mégis elárulta. Szávjeckije ljúgyi.

Megy a mentőautó, viszik anyámat a Sportkórházba, elment a magzatvíz a néma tüntetés napján, 1956. november 23-án. Koraszülés. Az oroszok persze átlátnak a szitán, elég szovjet filmet néztek. Így menekülnek a fasiszták, ezt találták ki, mentőautókat szereznek, vagy lehet, hogy nem is mentőautók ezek, hanem katonai tehergépkocsik, kimeszelve, sebtében átfestve, a horogkeresztet letakarják a nácik egy vörös kereszttel, nagyon ravasz. Ügyes, pici nácik, azokat kell lelövöldözni ebben a furcsa Szuezben, vagy hol is vagyunk. Meg is tesznek mindent, ami szakmailag-emberileg lehetséges. A mentőautós sofőrnek is adjunk arcot, legyen Yves Montand abból az egészen hibátlan filmből, amiben nitroglicerint szállítanak. Kihajol Yves Montand, és üvölt, oroszul, talán nem tökéletes kiejtéssel, azt üvölti, szülő anyát viszek. Ne legyél nevetséges, gondolják az oroszok, szintén oroszul, és lőnek. A félelem bére. Akkor azt találja ki a sofőr, hogy kidugja a mentőautó orrát, aztán azonnal rálép a fékre, megvárja a sorozatot, aztán padlógázzal tűz át a kereszteződésen, képzelem, hogy élvezhette az anyám. Eljutunk valahogy a Sportkórházig.Gondolom, alhattam anyám hasában.   Még tudtam aludni, nappal is, talán, mert akkor még nem volt kötelező. Az abbahagyáshoz meg kellett születni, és kicsit meg kellett nőni. A kiscsoportban kezdtem abbahagyni. Elkezdtem az abbahagyást. Nem voltam rossz, nem rosszaságból hagytam abba, egyszerűen nem ment, nem tudtam aludni. Akkor kezdődött a csodálkozás is, az abbahagyással. Hogy ezeknek meg megy. Pont az megy nekik, aminek éppen mennie kell. Előveszik a szétnyitható ágyakat, rákerül valami pokróc, lepedő, félhomály lesz, mesél az óvó néni, és elalszanak. Simán. Becsúszik a hüvelykujj a szájba. Megőrjítettem őket a nem-alvással, azzal, hogy tágra nyílt, kerek szemekkel bámultam a plafont, apró vadállat, bámultam a többieket, néztem a redőny résein át, ami a világból belátszott, vagy amit a terembe engedtek belőle, a lámpát, a takaró mintáit, az összedobált játékokat. Mindent. Néha felültem, és úgy, felüléssel tiltakoztam, kimeredtem a vízszintesből, provokatívan, mintegy másokat is fölszólítva, hogy csatlakozzanak, hogy tiltakozzanak a délutáni álom mérge ellen, a végsőkig voltam elszánva. Volt elszánva a halál. 

Sokáig gondolkoztak, mit lehetne tenni. És rájöttek a legzseniálisabbra. Mindig arra jönnek rá, megnézik az egészet, az egész arzenált, és kiválasztják belőle a legtökéletesebb fegyvert. Azt találták ki, hogy vigyázzak a többiekre.Hogy vigyázzam az álmukat.Legyek én az, aki vigyáz.Ez lett a szerepem, annyira, hogy rendeztek is egy ünnepséget, mesejátékot adtunk elő példás ütemű fejlődésünk kétségbevonhatatlan bizonyítékaként, és abban a mesejátékban a Vén Tölgy szerepét osztották rám, a Vén Tölgy egyébként fából és festett vászonból készült, a Vén Tölgy valójában egy Vén Tölgy alakú festmény volt, ami történetesen épp a Vén Tölgyet ábrázolta, csak volt rajta egy lyuk, odú, a festett odú helyén egy igazi lyuk, amin ki kellett Vén Tölgyként, vagyis a Vén Tölgy arcaként néznem, egy létrára fölmászni, és onnan kinézni, amíg másztam, láthattam, hogy a Vén Tölgy, hátulról, a felmászás felől nézve egyáltalán nem Vén Tölgynek látszik, hanem fának és vászonnak, mégis fölmásztam, és kimosolyogtam a lyukon, ki és le, immár Vén Tölgyként, a többiekre, a kicsi gombákra és virágokra odalenn, és mondtam nekik valami korholó, ám a meleg szív, a Vén Tölgy meleg szívének fényétől valahogy mégis derűs mondatot, hogy meg kelljen engem zabálni.  Vigyáztam, Vén Tölgy, ébren, a többiekre.Ami eddig tilos volt, abból csináltak kötelezőt. Nemhogy szabad volt fönnmaradnom alvásidőben, nem megadták a nem-alváshoz való, amúgy eleve birtokolt, születési jogomat, nem jóváhagyták azt, ami a valóság, hanem egyenesen köteleztek rá. A nem-alvás lett a munkám, ami ellen csak alvással tiltakozhattam volna. Aludni meg nem tudtam, nem vitt rá a lélek.

Nem tudtam aludni tiltakozásból. Legyőztek. Vagy pontosabb, ha azt mondom, a puszta létemből csináltak vereséget. A legpokolibb, hogy előbb-utóbb bármit megszoksz. Ültem, néztem a többieket, ahogy alszanak. Akkor ez lesz ezen túl a dolgom. Csinálnak valamit, amire képtelen vagyok, viszont nézem, nem tudom nem nézni. Megfigyelő leszek, nem résztvevő. Néha mégis forszírozzák, hogy vegyek részt, olyankor részt veszek udvariasságból, de hogy ki lehessen bírni, kimászok magamból, kicsit odébb megyek, és majd fölhúzódzkodok valamire, megfelelő helyre, keresek egy megfelelő pontot, ahonnan ráláthatok az egészre. Ők meg elintézik, hogy a lázadásom feladat legyen. Elintézik, hogy jó legyek, hogy jó maradhassak, hogy jónak számítsak, hogy gondtalanul állhassak a Télapó elé.A Télapó előtt állok, mert kiszólított, nagyon furcsa Télapó, például nem fehér a szakálla, hanem mintha szalmából volna, rengetegen vagyunk, sötét terem, apukákkal és anyukákkal és gyerekekkel és nagyikkal és óvónénikkel, a bársony nadrágomat adták rám, bársony nadrág és ingecske tejszínhabból, lakkcipő, vakító térdzoknik, dús, mézszínű és hullámos hajam vizes fésűvel elválasztva. Dől rám valami meleg fény, izzadni kezdek.

A Télapó kérdez, valamit kérdez, de nem tudok rá figyelni, mert egy egészen más dolog köt le. A nyakát nézem, kilátszik a Télapó nyaka a bíbor köpeny és a szalmaszakáll között, és a nyakán, pont ott, ahol az apukámnak, van neki egy kicsi szemölcse, kis darab bőr, lifeg, de nem szabad leszakítani. Nyilván azt kérdezi, jó voltam-e, minek kérdezi, amikor állítólag mindent tud. Nem kérdezi többször. Iszonyú a szemölcs, vagyis nem a szemölcs, azt megszoktam, hanem a gondolat, hogy a Télapóval élünk, anyám és én, hogy a Télapó fia vagyok. Egyik lábamról a másikra állok. Mi van, Gabi, pisilni kell? Ezt kérdezi a Télapó. Ezt találja a legalkalmasabb kérdésnek, odahívták az összes embert a Földön, az összes földlakót, és a Télapó az Apám eltorzított hangján éppen ezt kérdezi meg. Mégsem lesz vége azonnal a világnak. Nem dől össze, nem repednek meg a Pénzjegynyomda minden tekintetben korszerű kultúrtermének falai, nem hasad meg a Föld, és sajnos nem nyel el. Nem, hanem nevetnek. Orkánszerű nevetés. Nevet a Föld, és a Télapó a kezével, az apám kezével a kezembe nyom egy piros zacskót az orkánszerű nevetésben. Valahogy megfogom, megtartom, a helyemre megyek.