Az írásművek elméletének poétikai fejezete

Az írásművek elméletének második egysége a költészettan, amely három fő részre tagolódik. Az elsőben a szerző a széptani alapfogalmakkal ismerteti meg az olvasót, például a művészet fogalmával és ágaival, a költészet fogalmával, a költészet feladatával, a költői mű anyagával és tartalmával, bel- és külalakjával, a képzelettel. A második rész a költői előadásról szól: a vers és a próza különbségéről, a verstanról, a rímtanról, a költői stílusról. Végül az utolsó, a harmadik egység sorra veszi a költői műfajokat.

Miután tisztázta a kötött és a kötetlen beszéd (próza és vers) közötti különbséget, és leszögezte, hogy a költői prózának mindenképpen rendelkeznie kell a szemléletesség és az élénkség tényezőivel, vagyis a szóképekkel és az alakzatokkal, különben nem tekinthetők költőinek, Névy rátér a verstani ismeretek taglalására. A vers alapjának a hangidomot, vagyis a ritmust tartja, eszerint „a verstan alapját a szótagok azon természete képezi, mely szerint azok az élő nyelvben hosszabb vagy rövidebb ejtésüek, erősebb vagy gyengébb nyomatékuak, vagy épen súlytalanok” (Névy 1882: 105) – vagyis a vers ritmusát a szótagok időmértéke vagy hangsúlya adja. Névynek ezen a téren közvetített gondolatai egyáltalán nem különböznek a mai ismereteinktől (talán csak annyibban, hogy szerinte a hangsúlyos versek mindig rímesek is): részletesen ismerteti az időmértékes és a hangsúlyos verselést, szót ejt a szimultán verselésről is, bár nem használja rá ezt a kifejezést. Az olvasó megismerkedhet az ütemekkel és a verslábakkal, az ütemes, a rímes és a rímtelen időmértékes verssorokkal, valamint az ezekből összeálló strófákkal, például a Himfy-strófával vagy a Szapphó-versszakkal.

Az egyetlen érdekesség talán az, hogy a szerző megadja a különböző időmértékes verslábak magyar megnevezését: pici – pirrichius, lassú – spondeus, szökő – jambus, lejti – trocheus, lengedi – daktilus, lebegő – anapesztus, lengedező – choriambus (Névy 1882: 112–113).

A szerző szerint a vers zeneiségét a rím teszi teljessé, méghozzá a valódi rím, amelyet a mássalhangzók és a magánhangzók egyezése, teljes összecsengése hoz létre. Névy alaposan elemzi ezt a témát is: szól az asszonáncokról, az alliterációkról, a rímek elhelyezéséről. A ritmus és rím a szépirálynak azok a sajátosságai, „amelyek a költői nyelvben alkalmazva szemléletességet, élénkséget, zeneiséget s általában a prózától elütő eszményiséget eszközölnek” (Névy 1882: 133).

A továbbiakban a szerző az egyes műfajokra jellemző stílusokat ismerteti: a plasztikus, a festői, a zenei, a patetikus és a komikus irályt, amelyeket mind besorol a költői, vagyis a szépirály alá. Részletezi a jellemzőiket, és hogy melyiket mikor érdemes használni.

Bár sok minden egyezik Névy nézetei és a mai elképzelések között, van egy alapvető szemléletmódbeli eltérés, méghozzá a nyelvről vallott felfogás különbsége: „a nyelv a költésben csak eszköz és nem cél, […] a nyelv szépségéért a tartalmat feláldozni nem szabad” (Névy 1882: 135). Az írásművek elméletének egyik legfontosabb, tanulókhoz szóló tanácsa a mértékletesség, mindent szabadon kipróbálhatnak, mindent szabadon alkalmazhatnak, beépíthetnek a műveikbe, csak ne essenek túlzásba.

A költészettan harmadik nagy egysége a költői műfajok számbavétele. Névy először ismerteti az általános felosztást, majd rátér a műfajok részletes vizsgálatára. A művek tárgya alapján a szerző három csoportot különböztet meg: az epikát, a lírát és a drámát, bár ez utóbbi kifejezést Névy nem használja. Először mindig általánosságban ismerteti az adott műnembe tartozó műfajok közös jellemzőit: a tárgyukat, a szerkezetüket, az előadásukat, ezt követően sorra veszi az egyes műfajok jellemzőit.

Az egyes műnemekbe körülbelül a mai műfajokat sorolja, így például az epikai művek közé kerül a novella (amelyet beszélynek nevez), a románc, a ballada, a regény és az eposz, valamint a beszélynek a különféle változatai: a rege, a monda és a legenda. A műfaji felosztás érdekessége, hogy Névy az epika kategóriájába sorolja a leíró költeményeket, például az idillt.

Dávidházi Péter figyelt fel arra, hogy Névy műfaji osztályozásának egyik szempontja a csodálatos elem megléte vagy hiánya, a monda, a rege, a legenda, a ballada és az eposz műfaji meghatározásának is lényeges eleme a csoda valamilyen formája. Így lesz a novella definíciójának is fontos része, hogy „a novellában nincs helye a csodálatosnak” (Névy 1882: 147), ehhez már a korszakban sem tartotta magát mindenki. Névy itt Arany János Széptani jegyzeteire támaszkodik, aki szerint a novella csak annyiban tér el a regénytől, hogy kisebb terjedelmű és pörgőbb a cselekménye, a regényben pedig nem lehet csodálatos elem. Névy kifejtve csak megismételte, ami Arany meghatározásából következett (Dávidházi [1]).

A következőkben ismerteti a további két műnemet és a hozzájuk tartozó műfajokat is. A líránál (alanyi költészet) a dalt, az elégiát, a bölcselő éneket, a szatírát, az epigrammát, a költői levelet, a tankölteményt és az ódát elemzi. A drámánál szót ejt a dráma tárgyáról, a drámai jellemekről, a dráma szerkezetéről, a dráma alá tartozó műfajokról: a tragédiáról, a vígjátékról és az érzékenyjátékról (amely a tragédia és a vígjáték között helyezkedik el), valamint a drámai költeményről. A drámához sorolja a daljátékot is, amely „oly szinmű, mely zenekisérettel énekelve adatik elő” (Névy 1882: 203), ilyen például az opera és az operett.

Az írásművek elméletének retorikai fejezete

Az írásművek elméletének harmadik és egyben utolsó része a szónoklattan. A retorika azért került a könyv végére, mivel akkoriban a három témakör közül ezt tartották a legbonyolultabbnak. Névyről elmondható, hogy a könyveiben megfogalmazott elmélet mögött mindig ott a gyakorlat, ő nemcsak mások műveiből vonta el a szabályokat, hanem maga is alkotott, könyvének minden fejezete a saját tapasztalatain alapul (és itt nem a pedagógiai tapasztalatra gondolok). Írt értekezéseket, cikkeket, tanulmányokat, írt verseket, fabulákat és egy drámát. Ugyanígy a szónoklattana mögött ott állt a kiváló szónok az iskolai ünnepélyeken, az Országos Középiskolai Tanáregylet ülésein mondott nagy hatású, remek beszédeivel (Koltai 1902: 11).

Névy szónoklattana a szabadságharc bukása utáni két évtized retorikai összefoglalása. Alapkoncepciójában Szvorényi József Ékesszólástan és Laky Demeter Irályrendszer című műveinek elképzeléseit követi, ám már tükrözi a szónoklattannal szemben időközben megváltozott magatartást is. Míg Szvorényi mindvégig műalkotásként tekint a szónoklattanra, Névy visszaadja a nyilvános beszédnek a funkcionális önállóságot, ő nem műalkotásként értelmezi a szónoklatot (Vígh 1981: 247). A szónoklat célja szerinte ugyanis nem a gyönyörködtetés, hanem a rábírás.

A szerző nem is tekinti művészetnek a szónoklatot, hiszen a gyönyörködtetés csak eszköz a végcél elérésére, bár párhuzamba állítható a költészettel annyiban, hogy a szónoklat is nemesítő, üdvözítő hatással rendelkezik. Véleményem szerint Névy kissé naivan, idealisztikusan tekint a szónoklatra, nem látja a negatív oldalát: a demagógiát, a manipulációt, és hogy egy szónoklat szolgálhat rossz célt is.

A szónoklattan elméleti szempontból nem hoz semmi újat, a tankönyv írója mindegyik magyar elődjénél hívebben követi az antik példaképek útmutatásait. Antik példa hatására illeszt be a szónoki beszéd előállításának négy lépcsője (feltalálás, elrendezés, kidolgozás és előadás) elé még egyet: a megértést (Vígh 1981: 285–286; Adamik–A. Jászó–Aczél 2004: 227). Szerinte a szónok első feladata, hogy felfogja, megértse szónoklatának tárgyát.

Ezek után Névy részletesen elemzi a már említett négy lépcsőfokot. Először a feltalálást, majd ehhez kapcsolódva a meggyőzés, az indulatgerjesztés és a rábírás eszközeit. Rámutat arra, hogy az ellenfél nézeteinek a cáfolata ugyanolyan fontos a hallgatóság meggyőzésének a szempontjából, mint a saját véleményünk megfelelő érvekkel való alátámasztása. A cáfolat érdekében az ellenfél személyét is hiteltelenné lehet tenni. (A mai választási kampányok egyik legfontosabb PR-fogása úgy cáfolni az ellenfél programját, nézeteit, hogy az ellenfelet kompromittálják.)

Ezek után következik a második lépcsőfok: az elrendezés, vagyis a szerkezet. Névy szerint a szónoki beszédnek három fő része van: a bevezetés, benne a tétellel, a tárgyalás és a befejezés. Ezután rátér a harmadik lépcsőfokra, a kidolgozásra, amelyet Névy előadásnak hív (korábban már felhívtam arra a figyelmet, hogy Névynél az előadás kifejezés nem kapcsolódik a szóbeliséghez), itt tárgyalja a szónoki irályt. Végül az utolsó lépcsőfok következik: a szóbeli előadás, Névynél a szavalás, ebben a részben a mondatfonetikai eszközök és a gesztikuláció szerepét veszi nagyító alá.

Az írásművek elmélete az oktatási és az iskolán kívüli retorikaigényeket is igyekezett kielégíteni, és hibái ellenére a korszakban mégis ez maradt a legjobb, legteljesebb iskolai retorika, amelynek célja még valóban az volt, hogy a szóbeliségre, a nyilvános szereplésre nevelje a diákokat (Vígh 1981: 319).

Névy László könyvét alapvetően tankönyvnek szánta, ezért nem érdektelen megvizsgálni ebből a szempontból sem. Az írásművek elméletéhez mint tankönyvhöz tartozott egy olvasókönyv is, Névy ugyanis úgy vélekedett, hogy az elméletet, a szabályokat csak szövegekkel együtt érdemes, sőt csak olvasmányokkal kapcsolatban szabad értelmezni. És hogy minél könnyebb legyen a tanárnak és a tanulónak, a szerző külön szakaszba gyűjti a más-más fejezethez tartozó olvasmányokat, így például külön közöl szövegeket az egyszerű stílushoz és külön a szépirályhoz, külön a leírásokhoz, az elbeszélésekhez, az értekezésekhez, a különböző költői műfajokhoz és a szónoklatokhoz. Ezekre az olvasmányokra többször hivatkozik is a tankönyvben. Ha szükséges, akkor lábjegyzetben magyaráz meg egy-egy idegen szót, ismertet embereket stb. A gyakorlat és az elmélet szoros összetartozásának modern elgondolása egyébként nem csak Névynél, de számos kortársánál is megtalálható, így például Négyesy László Stilisztikájában, Kulcsár Endre Magyar stilisztikájában.

A tankönyv egyik fogyatékossága, hogy hiányoznak belőle a feladatok (a későbbi Stilisztikában már található néhány). Ennek talán az az oka, hogy akkoriban a tanítás alapvetően ismeretközvetítést jelentett, és ez a tanár aktivitását feltételezi, nem a diákét (kifejezetten igaz lehetett ez olyan tantárgyakra, mint a történelem, aföldrajz és a magyar).

Az viszont dicsérendő, hogy Névy magát az elméleti részt rendkívül sok példával, idézettel illusztrálja; ezek sosem lógnak a levegőben, hanem mindig megmagyarázza őket. Még azt is példákkal támasztja alá, hogy mi az, ami kerülendő, ami rossz. Leginkább a már klasszikussá vált költőktől idéz: Vörösmarty Mihálytól, Arany Jánostól, Kazinczy Ferenctől, Tompa Mihálytól, Kölcsey Ferenctől, Petőfi Sándortól, ám felbukkannak idézetek népdalokból is. Névy ugyanis nagyon fontosnak tartotta, hogy a diákjai tisztában legyenek a népnyelv jelentőségével és használhatóságával.

A tankönyv írója több paragrafus végéhez is úgynevezett jegyzeteket csatol, amelyekben a tananyagban nem szereplő érdekességekre, háttér-információkra hívja fel a figyelmet, ezzel az anyag továbbgondolására készteti a fiatalokat. Gyakran ezekbe a jegyzetekbe rejti el nyelvművelő gondolatait, például Az újság című paragrafushoz csatolt jegyzetben óva int a rosszul gyártott új szavaktól, A választékosságban a dagályosság elkerülésére hívja fel a figyelmet. (Talán a mai tankönyvek apró betűs részeihez lehetne hasonlítani Névy jegyzeteit.)

A tankönyv szerkezete világos, logikus, tartalma könnyen megérthető és elsajátítható. Bár Koltai Virgil szerint Névy stílusa (amely a költői és a szónoki stílus magaslataira emelkedett) nem könnyíti meg a diákok helyzetét, a törekvő és lelkesedő diákok élvezik, de a gyengébbeknek sok nehézséget okoz, ezért (szerinte) sokaknak nehéz volt Az írásművek elméletét megtanulni (Koltai 1902: 16–17).

Az átláthatóságot azonban nem könnyíti meg a tipográfia. A fejezet-, alfejezetcímek szedése nem következetes, a példák, idézetek gyakran nem különülnek el a főszövegtől. Ha az embernek lankad a figyelme, akkor ez bizony könnyen félrevezető lehet, mint a következő esetben is (a verssorokon Névy a hangsúlyos ütemeket illusztrálja):

„Az első dal | szent varázsa.

Miről apám | nagy-busan szólt.”

A két verssor értelmileg teljesen összeillik, a verssorok szótagszáma, a ritmus, megegyezik, sőt még a verssorok kissé elégikus-patetikus hangulata is hasonló. Egészen szép kis versrészletté álltak össze, kár, hogy az első verssor Szász Károlytól, a második pedig Kisfaludy Károlytól származik.

Az egyetlen kivétel, hogy a tananyag kulcsszavait ritkított szedéssel emelték ki, ezzel is segítve a tanulókat a tanulásban. Egyéb segédletek azonban hiányoznak a könyvből. Sem ábrák, sem táblázatok nem teszik szemléletesebbé a tankönyvet, valamint összefoglalást sem ad a szerző az egyes fejezetek végén.

Az írásművek elméletének eszmei középpontjában a szép, az igaz és a jó fogalma áll, filozófiai szempontból e fogalomhármas köré szerveződik az egész mű. Névy szerint e három eszme világtörvény, „melyeknek valósításában fekszik összes értékünk, erkölcsi nemességünk” (Névy 1882: 3), az ember alapvetően vonzódik a széphez, az igazhoz és a jóhoz. Ez a három eszme Istenben örök egységben van, az emberben azonban felbomlik az egység. „Gondolataink az igaznak keresésében, tetteink a jónak gyakorlásában össezfüggő, de egyidejüleg egészet nem képező kifolyásai énünknek. Csak a művészi alkotás pillanatában leszünk urai e zilált szellemi irányoknak, egyidejüleg gondolunk és teremtünk; egyidejüleg szolgálunk az igaznak és jónak – a szépben” (Névy 1882: 97). Ebből a szempontból a szónoklat mégiscsak művészet, hiszen a szónok feladata, hogy a szépet, az igazat, a jót egész fenségükben rajzolja, ezzel felkeltse a lelkesedést, hiszen ez az az indulat, amely leginkább képessé teszi az embert a nagy dolgok véghezvitelére.

Így már érthető Névy vonzódása az állatmesékhez. A mesék közül az állatmesét tartotta a legjelentősebbnek, ugyanis a mese célja alapvetően az, hogy valamiféle társadalmi szabályt, erkölcsöt ismertessen meg a gyermekekkel, és az erkölcsök szerinte legszembetűnőbben az állatfajokban nyilvánulnak meg (Névy 1882: 20). Ez rávilágít arra is, hogy Névy mit tartott az oktatás legfontosabb feladatának.

Az írásművek elméletének három részét: az irálytant, a költészettant és a szónoklattant eszmei síkon tehát ez a három fogalom tartja össze. A három fejezet logikusan követi egymást, egymásra épül, a szerző folyamatosan hivatkozik a már megtanultakra. Széles körű elméleti ismereteket közvetít, Névy tankönyvének legnagyobb erőssége mégis az, hogy végig a szöveg előállítását tartja szem előtt. Elsődleges célja nem az, hogy a diákok megtanuljanak műveket elemezni, hanem az, hogy ők maguk alkossanak. A minden részletre kiterjedő, szabatos, néhol szinte szájbarágós elmélet azt a célt szolgálja, hogy a diák képessé váljon önállóan megírni egy dolgozatot bármilyen stílusban, műfajban (F. R. 1878: 244; Vígh 1981: 323; Molnár 1997: 87). Ezt a célt szolgálja az egész tankönyvet átlengő nyelvművelő szellem is.

Névy tankönyvének elemzése számos megfontolásra érdemes módszertani elvvel szolgál: szigorú rendszer, az egyszerűbbtől a bonyolultabb felé haladás, tiszta fogalmak használata, az elméletnek csak a szövegekkel kapcsolatos értelmezése, sok példa és idézet, vitatémák, a magyar nyelv és az irodalom egy egységként kezelése, az egész tankönyvben folyamatosan jelen levő nyelvművelői gondolat.

Névy László Az írásművek elmélete című tankönyve a retorikai hagyományba csatlakozott, művét akkor írta, amikor Magyarországon éppen megkezdődött a poétika és a stilisztika önállósodása, kiválása a retorikából. Ez a bizonytalan, átmeneti helyzet érezhető a könyvön is. A tankönyvben felbukkannak a jelenkor pedagógiájában is fontosnak tekintett elvek előzményei. Mindez világos, könnyen emészthető formában, egy jó stílusú szerző tollából.

anyanyelv-pedagogia.hu