SZÉCHENYI ISTVÁN (1791–1860)

FEJEZETEK

• Kiadások
• Irodalom
• 
  

A reformkori átalakulás programjának első nagy megfogalmazója Széchenyi István volt. Kossuth a "legnagyobb magyar"-nak nevezte, mert "ujjait a kor ütőerére tevé és megértette lüktetését, százados hatásra számított lépései sem korán, sem későn nem érkeztek". Politikai és gazdasági írásai és tettei az irodalmat is nagy mértékben befolyásolták. Az írók a nagy reformer legelső hívei között voltak, átvették és műveikkel tovább sugározták eszméit.

Széchenyi István gróf 1791-ben született Bécsben. Apja, Széchényi Ferenc a felvilágosodással rokonszenvezett, a Martinovics-mozgalom vérbefojtása után azonban teljesen visszavonult, vallásos buzgóságba merült, s fiának szavai szerint "mint magyar reménytelenül szállott sírjába". Maradandó alkotása, létesítménye, a Nemzeti Múzeum könyvtára, mely ma is az ő nevét viseli. István fia katonai pályára lépett, kitüntette magát a Napóleon elleni hadjáratban, fiatal korát utazások és hol könnyű, hol tragikusan szenvedélyes szerelmek tették színessé. Vonzódott az irodalomhoz, a magyar nemesség antikos és jogászi műveltsége helyett kultúráját az újkori irodalom (Shakespeare, Byron, Schiller, Alfieri, Mme de Staël) és az akkor modern közgazdasági elméletek alkották (Franklin, Bentham utilitarizmusa). Mint a korabeli arisztokraták, ő sem tudott jól magyarul, de érdeklődött a meginduló magyar irodalom iránt, Virág és Berzsenyi ódái, Fáy meséi megragadták képzeletét.

Az 1825–27. évi országgyűlésen lépett a politikai nyilvánosság elé. 1825. november 3-án, mikor egy magyar tudós társaság alapításának ügye került szóba, erre a célra egy évi jövedelmét ajánlotta fel. Később írásaival és szervező munkájával valósággal motorja lett a reformkori fejlődésnek. A Lovakrul című könyve (1828) után első nagy alkotása, a Hitel, 1830-ban jelent meg. E kimagasló jelentőségű politikai és közgazdasági munkájában Széchenyi a magyar birtokosok hitelképtelenségére mutatott rá s az ősiség eltörlését javasolta. A könyv a földbirtokos nemességhez fordult: értsék meg a kor szavát, álljanak a szükséges és halaszthatatlan átalakulás mozgalmának élére, már csak saját meggazdagodásuk érdekében is, mert azt csupán a nemesi birtok kapitalizálódása hozhatja meg. Széchenyi reformokat javasolt, úgy vélte, azok elkerülhetővé teszik a forradalmat, és biztosíthatják osztálya, az arisztokrácia számára a kapitalizmus viszonyai közt is a vezető szerepet. A nagybirtokos főnemesek nem fogadták szívesen művét, annál lelkesebben olvasták a megyék elégedetlen és haladásra fogékony köznemesi körei és a városok elszegényedett nemesi és polgári értelmisége, s különösen az írók. A könyv hatását fokozta Széchenyi szenvedélyes előadása.

Ifjú korában írónak készült, stílusa romantikus stílus: gazdag képzeletvilág, megragadó pátosz, szellemes gúny, szarkasztikus irónia jellemzi, rapszodikusan halmozza mondanivalóit laza kompozícióban. Nyelve egyenetlen, bár gondja volt arra, hogy írásait egy-egy íróval átsimíttassa. Szívesen használt új szavakat, sokat olvasott művei számos nyelvújítási alakot fogadtattak el. Ennél is fontosabb eszméinek ösztönző hatása az irodalomban. A Hitelnek "honnunk szebblelkü asszonyai"-hoz intézett lírai ajánlása, a hazaszeretet új erkölcsi koncepciója, mely a tevékeny hazafiság morálját hirdette, és nagyszerű perspektívát rajzolt a nemzet elé: ("Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; én azt szeretném hinni – lesz!") – mindez megragadta az írók képzeletét.

A magyar irodalom épp ekkor – a Hitel megjelenése idején és nem kis mértékben hatására – kezdett a múlton való révedezés helyett a jövő romantikusán biztató távlatai felé fordulni.

Vörösmarty a Kritikai Lapokban találóan állítja szembe egymással Horvát Istvánt és Széchenyit, mint a hazafiság két ellentétes felfogásának képviselőit: "Históriát tanulni én is inkább Horvát Istvánhoz mennék ... de a jövendőség mosolygó tartományiba inkább Széchenyit ohajtanám kalauznak ... s nekünk most inkább Prometheusra van szükségünk, mint Epimetheusra."

Hogy a Hitel hatása nagy volt, annak az is oka, hogy a legmegfelelőbb történeti pillanatban érkezett: az 1830-as júliusi francia forradalom és a novemberi lengyel felkelés évében.

A Hitelt elutasító bírálatok közül Dessewffy József Taglalata volt a legszínvonalasabb. Széchenyi az ő könyvére válaszul írta 1831-ben második nagy művét, a Világot (értelme: felvilágosítás). Itt még határozottabban fogalmazza meg programját, főleg annak kulturális vonatkozású részét: a nemzet fölemelkedését a kiművelt emberfők sokaságától és az egyesülés szellemétől várja.

A Világot 1833-ban a Stádium követte, mely tizenkét törvényjavaslatban foglalja össze az ország átalakításának legfontosabb teendőit. A cenzúra nem engedélyezte kinyomtatását, külföldön jelent meg, példányait úgy csempészték be az országba. E művek írásával egy időben Széchenyi hatalmas gyakorlati munkába kezd: gyáralapító társaságot szervez, elkezdi a Lánchíd építésének akcióját, tárgyal a Vaskapu szabályozásáról, megindítja a dunai gőzhajózást, ír az állandó pesti színház ügyében.

Eszméi mind inkább behatolnak az irodalomba. Írói témává lesz a gyakorlati reformer, az átalakulásért lelkesedő fiatal nemzedék és a konzervatív öregek ellentéte a nemesi osztályon belül.

Fáy András Bélteky háza e téma első megvalósulása; a regény telítve van Széchenyitől eredő gondolatokkal, és a reformer eszméit olyan nemesi körök számára is közel hozta, amelyeket Széchenyi kíméletlenül bíráló modora visszariasztott.

A kor költői közvetlenül is szolgálták – epigrammákkal például – Széchenyi törekvéseit; a lóversenyek serlegeire legkiválóbb íróink, Kölcsey, Vörösmarty stb. készítettek verses feliratokat, jelszavakká tömörítve bennük a reformkori hazafiság és polgárerény eszméit.

A műfaj didaktikus lehetőségeit és érzelmi hatását használja fel a romantika korában Kölcsey, hogy a reformkor programját népszerűsítse (Huszt, 1831; Emléklapra, 1833; Versenyemlékek, 1833). Vörösmarty a harmincas években írt epigrammáiban hirdeti a nemzeti liberalizmus Széchenyi által is vallott eszméit (Pázmán, 1830; Magyarország címere, 1832).

Széchenyi maga is igénybe vette az írók támogatását, és Kisfaludy Károlyt szemelte ki megindítandó lapja, a Jelenkor szerkesztőjéül.

Az 1833. évi akadémiai nagyjutalom odaítélésekor már úgy emlegették a fiatal romantikus írókat, az Aurora körét, mint "Széchenyi pártját", és bár viszonyukat némileg megzavarta az, hogy Széchenyi velük szemben az intrikus Döbrenteit segítette az Akadémia titkári pozíciójába, Döbrentei lemondása után már Széchenyi is arra törekedett, hogy Vörösmartyék köréből kerüljenek ki az Akadémia vezetői, s az új tagok beválasztásánál is velük tartott. Az írókat gyakran vendégül látta, s ilyenkor felesége, Seilern Crescentia (özv. gróf Zichy Károlyné; 1836-ban vette őt nőül Széchenyi) és leányai magyar költeményeket szavaltak.

Az 1839–40. évi országgyűlés bizakodással töltötte el Széchenyit. A bécsi udvar engedményekre kényszerült, szabadon bocsátotta a bebörtönzött hazafiakat, de Széchenyi úgy vélte, hogy a kormánnyal egyetértésben is meg lehet valósítani az átalakulást. Ez az illúziója olyan erős volt, hogy amikor Kossuth megindította a Pesti Hírlapot, s abban radikális hangot ütött meg, Széchenyi rosszalta agitációját. A Kelet népében (1841) azzal vádolta Kossuthot, hogy izgatásának következménye forradalom lesz, vagy – ha Bécs kerekedik felül– önkényuralom. Az írók többsége a két politikus vitájában Kossuthnak adott igazat, Vörösmarty, Eötvös, sőt még az óvatos Fáy is. Széchenyi a Politikai programtöredékekben folytatta Kossuth politikájának bírálatát, és igyekezett gátakat emelni az érlelődő forradalom elé. Elgondolásait Bécs segítségével próbálta megvalósítani, s elvállalta a közlekedésügy kormánybiztosának hivatalát. A nemzeti fölemelkedést a Habsburg-birodalom keretében is elérhetőnek vélte, s ezzel egyre jobban elszigetelődött a reformkor hazafias nemzedékétől. Másfelől viszont nem osztotta ennek a rétegnek a nemzetiségi kérdésben tanúsított túlzó nacionalizmusát. A következetes szabadelvűek a magyarosítás mellett foglaltak állást, s nem tudták elfogadni a többnyelvű és többkultúrájú ország eszméjét. Széchenyi viszont megértéssel tekintett a nemzetiségek kulturális tevékenységére is, és 1835-ben írt Hunnia című művében s az 1842-ben tartott akadémiai beszédében elítélte a nemzetiségekkel szemben mutatkozó türelmetlenséget.

A harmincas évek bizakodó és serkentő megnyilatkozásait a negyvenes években a rémlátás Kasszandra-hangja váltotta fel Széchenyi írásaiban. (Halála után előkerült naplóiból látható, hogy belső világában már kezdettől fogva viaskodott kételyeivel, nemegyszer indokolatlan lelkiismeret furdalásaival.) A márciusi forradalom után a Batthyány-kormányban Széchenyi közmunka- és közlekedésügyi miniszter lett.

A forradalom balra tolódását növekvő aggodalommal szemlélte, az Akadémiát "revolutionárius klub"-nak nevezte. A bécsi kormány és a magyarság ellentéteinek kiéleződése idején lelki egyensúlya megbomlott, az összeütközés felidézéséért magát vádolta, és elborult lélekkel a Bécs melletti döblingi elmegyógyintézetbe vonult. Az önkényuralom alatt újra feltámadt munkakedve és egy nagy leleplező munkát írt a szabadságharcot vérbe fojtó osztrák uralom ellen, nem kímélve a kormányon levő minisztereket és magának a császárnak a személyét sem.

A mű csak az osztrák–magyar monarchia felbomlása után látott napvilágot, kiadója, Károlyi Árpád Nagy magyar szatírának nevezte el. Amikor Bach Sándor Rückblick című névtelenül kiadott röpiratában azt akarta a külföld előtt bebizonyítani, hogy kormányzása áldásos volt Magyarország polgárosodása, gazdasági és társadalmi fejlődése szempontjából, Széchenyi – ugyancsak névtelenül – válasz-röpirattal felelt (Ein Blick auf den anonymen Rückblick.

Egy pillantás a névtelen visszapillantásra, 1859) s kíméletlenül, szellemesen, szatirikusan, leleplezte az osztrák államminiszter hazug fejtegetését. A munka megírásakor a Nagy magyar szatíra anyagát is felhasználta. Döblingi magányában Széchenyi eljutott a szabadságharc megértéséig, mint ezt Disharmonie und Blindheit (Diszharmónia és vakság) című kéziratban maradt politikai írása tanúsítja. Az osztrák titkosrendőrség gyanút fogott az Ein Blick miatt (melynek sikere hozzájárult Bach bukásához) és házkutatást rendelt el Széchenyi döblingi betegszobájában, melyet gyakran kerestek fel az ellenzéki szellemű magyar főrangúak. A zaklatások és fenyegetések elől Széchenyi 1860. április 8-án öngyilkosságba menekült. A halála alkalmával tartott gyászünnepélyek hazafias tüntetésekké váltak.