Bella István


Tudsz-e még világul?


A Föld-Hold-Égember
elsiratása
ahogy azt a világ
kezdetén egykoron
egyenest az ének
szájáról lejegyzé
por és hamu nyelvén
költő Bella István
a halandó idő
igaz tanujául


Anyám, édesanyám,
fölnevelő dajkám,
földnevelő dajkám,
az éj közepéből
véled hogy is szóljak?
Ha virágul szólok,
csak virágod érti,
ha levélül szólok,
lengő lombod érti;
szólhatnék mezőül,
csak a fű figyelmez,
égi legelőül,
csak eső, s földpára,
s a füvező tenger,
meg a napnyüves hó,
s az a fönnen járó
űrlegelő csillag.
De te nem is hallasz,
talán meg se hallgatsz,
mintha nem is szólnék
hallgatvást is hallgatsz.


Apám, édesapám,
én-holt édesapám,
én-hold édesapám,
a föld közepéről
véled hogy is szóljak?
Virágul ha szólok,
fagyszádszéle elfagy,
ha ég-föld-rengésül,
tested odébb úszik.
Hajadul ha szólok,
oszló füved hallja,
ha égi mezőül,
csak váladék-párád.
Szinedként ha szólnék,
a kérődző bomlás
büffenő bugyrából
szállasz föl, szivárvány.
De te, hófüst, hallgatsz,
puskatus-test, hallgatsz,
virágtajga, hallgatsz,
megfagyott tél, hallgatsz.


Anyám, s édesapám,
földbölcsőm, s éjfélfám,
és te édes fényfám,
főmtül való fejfám,
szerelmetes fiam,
én kitek is volnék?
Ha a földnek szólok,
csak ringat, csak renget;
Éjfélnek, ha szólok,
holdlombja inog csak;
ha fénynek: géntükröt
tart elém, én-tengert.
Mostanul ha szólok,
múlt-nyelvem makog csak,
a Rima-óceán,
jövőtőgyü tenger,
a világ-világa-
-ringyó-idő néma.
S ti is, három-éden-
-hazák, ti se szóltok,
csak hallvást hallgattok,
mint az űrbéli jajjt,
földpulyácska majmot,
meglett lelkű lények.


Apám, édesapám,
én-zúgó éjfélfám,
magamvágta napok
év-ágas grádicsán
fölmegyek most hozzád
a holtak hajába,
naplomb koronádba,
sejtem sudaráig.
Ha innenül szólok,
halálod is meghal.
Halálul ha szólok,
irmagod se hallja,
szólok hát életül,
hetedízig óta,
hetedíziglenig.
De te csak magadban,
magad-rengetegben,
csak a halálmohás
derekad mutatja
merre is van az én
hiányom hiánya
hiányaim híja,
az a hajnalcsillag.