Nyelvünk rendszere főbb vonalaiban már az ősmagyar kor folyamán kialakult. A rendszer a korai ómagyar korban egyrészt finomodik, másrészt megszilárdul, s egyre inkább hasonlóvá válik a maihoz. A hang- és alaktani jelenségek mélyrehatóbb változásokat mutatnak, mint a mondattaniak. A nyelv hangzása megváltozott, hangrendszerünk kiteljesedett. Ezt a változást a helyesírás - amely maga is alakulóban volt ebben az időben - sokáig nem is tudta követni.

A mássalhangzók köre kibővült a c és zs, majd a kor végén a ty hanggal. A szókezdő ajakkerekítéses zöngés réshang (β) v-vé vált. Az ősmagyar dzś-t a kor végén már gy-nek ejtették. Eltűnt viszont a k és g képzési helyén ejtett χ és γ. A magánhangzók körében a kor végére befejeződött a tővégi rövid i és u lekopása. A Tihanyi alapítólevélben még találunk tővégi magánhangzóval írt alakokat: hodu, utu; ezek azonban a 13. századra már szórványossá válnak (ritkább hangok).

A magánhangzók egyéb változásai színesebbé, hangzósabbá tették a kiejtést. A mély hangú i magas hangúvá lett. Az egyik legfontosabb fejlődés a magánhangzók egy részének alacsonyabb nyelvállásúvá, nyíltabbá válása: i>ë, ë>e, u>o, o>a. Egyes magánhangzók kiejtése ajakkerekítéssel módosult: i>ü, ë>ö, å>a. Felgyorsult a kétnyíltszótagos tendencia is. Ezekkel a tendenciákkal szemben viszont olykor az ellenkező irányú tendencia is érvényesült. A kettőshangzók - egy teljes nyomatékú és egy csökkentett nyomatékú hangból álló hangkettősök - hosszú magánhangzókká egyszerűsödnek: ou>ó, ou>ú, iü>ëü>ő, iü>üü>ű.

A szótövek rendszere a korai ómagyar korban már hasonló a maihoz. Az ige- és névszóképzésben az ősi, egyelemű képzőkön (pl. -d, -r, -s, -sz, -z, -l igeképző, -d, -a/-e, -g, -k, -m, -r, -s névszóképző) kívül használják már a testesebb képzőket is; pl. a -dok/-dek/-dök, -dít/-dul-dül, -lal/-lel, -tat/-tet, -hat/-het igeképzőket, a -csó/-cső, -ócs/-őcs, -hó/-hő, -ók/-ők, -nok/-nek/-nök névszóképzőket. Jelentkeznek az ősi, illetőleg az ősmagyarban kialakult igei mód- és időjelek is. A többes szám első személyére utaló -muk/-mük igei személyrag a hasonló alakú névszói birtokos személyjellel párhuzamosan -unk/-ünk-ké válik.

A névszóragozás rendszere a kor folyamán még folyamatos mozgásban van; fejlődése még a kései ómagyar korban is tart. Az ősmagyar korból hagyományozódott elemi ragokon (pl. -t tárgyrag, -á/-é, -n, -l, -t helyhatározóragok), valamint az ezekből bővült ragokon kívül újabb, testesebb ragok is megjelennek: -val/-vel, -nak/-nek, -ban/-ben, -ról/-ről. Egyes névutók raggá válnak. Az átmenetet mutatja pl. a -ra/-re fejlődése: a Tihanyi alapítólevélben még névutó: ohut cuta rea 'óút kútja reá', azah fehe rea 'aszófő reá' - de a 13. században már rag: Balwankure 'Bálványkőre'. Az egyes határozóragok szerepköre is kibővül; pl. az eredeti helyhatározói szerepű -ban/-ben állapothatározói funkciót is felvesz.

A szószerkezetek és mondatok felépítéséről, típusairól elsősorban a szövegemlékek tudósítanak. A kor mondatrendszere szilárd és változatos volt. A szövegekben már majdnem minden ma élő mondat- és szószerkezetfajtát megtalálunk. Példák az egyszerű mondatokra: Halotti beszéd és könyörgés: "mondá neki" (kijelentő); Königsbergi töredék és szalagjai: "ki legyen neki atyja" (kérdő); Ómagyar Mária-siralom: "Kegyedjetek fiamnak" (felszólító). Az emlékek műfaji megkötöttsége (prédikáció, vers) miatt aránylag sok felkiáltást találunk; pl.: Halotti beszéd és könyörgés; "Szerelmes barátaim!"; Ómagyar Mária-siralom: "Óh nekem! én fiam".

Az összetett mondatok között az alárendelő mondat még ritka. A ha kötőszós mellékmondatnak ekkor még tisztán időhatározói szerepe van. Pl.: Königsbergi töredék és szalagjai: "Fel ... mennybe ha tekinte, ékesen téged ... ha láta".

A szószerkezetek felépítésének az ősmagyar korban kialakult módja az ómagyar korban megszilárdult. Az állítmány igei, névszói és névszói-igei szófajú volt. Alanyként névszó és főnévi névmás egyformán előfordult. Az alanyt és az állítmányt személyben egyeztették, a számbeli egyeztetés a névszói-igei állítmány esetében nem mindig valósult meg. Az igét és az igenevet tárggyal és különféle határozókkal bővítették. Sok az igeneves szerkezet. Ebben a korban már jelentkeztek az elvont viszonyokat kifejező vonzatok is. A főnév bővítményei közül a minőségjelző és a birtokos jelző már a Tihanyi alapítólevélben megtalálható. A birtokos jelzős szerkezet eredetibb, jelöletlen alakja erre a korra már az összetétel felé halad; pl. Halotti beszéd és könyörgés: bírságnap; Megyehatár (Magyar oklevél-szótár). A birtokos jelzős szerkezetekben a -nak/-nek ragos birtokos jelzők száma a kor vége felé erősen felszaporodott. Az értelmező jelző még aránylag ritka; szerepe elsősorban a hangulatteremtés, a stílus élénkítése; pl. Halotti beszéd és könyörgés: "mi ősünket, Ádámot"; Königsbergi töredék és szalagjai: "boldog anya, szűz Mária".

A melléknév és számnév bővítményei szórványosan ugyan, de megtalálhatók a szövegekben. Sőt, van adatunk a melléknév vonzatára is: Königsbergi töredék és szalagjai: "malaszttal teljes". A szövegek mellérendelő szerkezetei csaknem mind kapcsolatos viszonyt fejeznek ki. Kötőszó nélküli szerkesztésmódjuk főként az Ómagyar Mária-siralomban fordul elő.

A szószerkezetek és mondatok szórendje többnyire az ősmagyar korból hagyományozódott és a ma is élő szórendet őrizte. A bővítmény általában megelőzte a szerkezet alaptagját. Szigorú kötöttség csak a jelző és az értelmező szórendjében mutatkozott: a jelző mindig a jelzett szó előtt, az értelmező az értelmezett szó után állt.