Tudta ön, mit jelenthet az alma a magyar népdalokban? És vajon miért fordul elő olyan gyakran a ló vagy a gémeskút a szövegekben? Néha dúdoljuk, máskor csak hallgatjuk, de sokszor nem is vagyunk tisztában vele, hogy egész jelképrendszerek bújnak meg egy-egy népdalunk soraiban. A magyar népköltészet helyenként sikamlós, máshol fennkölt jelentésű szimbólumaival ismerkedhet cikkünk segítségével.

Nekünk ma már szokatlan lehet, hogy a szerelemről vagy a testiségről dédanyáink és dédapáink még igencsak óvatosan szóltak, szólhattak. Képzeljünk csak el egy békés mindennapjait élő kis magyar falut jó néhány évtizeddel ezelőtt: mennyire lett volna ildomos arról beszélni, hogy ki mivel tölti az idejét, miután lement a nap? Esetleg arról, hogy kinek milyenek a tapasztalatai? Ezeket a tabukat egyrészt a mindennapokat meghatározó vallás, másrészt az apró közösségek erős belső erkölcsi „felügyelete” erősítette. Hiszen kinek lenne ínyére, hogy egy-egy megjegyzése után két hétig róla pletykáljanak?

Ugye nem szükséges magyarázni, hogy az alma miért a nőiség egyik szimbóluma?

Virágok, gyümölcsök, gabonák – mind „kéznél lévő”, jelképnek kiválóan alkalmas elemei a hétköznapi paraszti életnek. Ezeket talán még megmagyarázni, megfejteni sem olyan bonyolult feladat néprajztudósaink számára, legalábbis a gazdag néprajzi gyűjtések birtokában. Miféle titkok bújnak még meg azonban egy-egy sorban, amit a dédapák és dédanyák értettek és használtak?

Milyen szimbólumrendszer szőtte át őseink mindennapjait, amiről nekünk csak halvány sejtésünk van? Mennyi jelkép fölött siklunk el, elolvasva egy népmesét vagy eldúdolva egy népdalt? A kérdést megválaszolni talán legalább olyan nehéz, mint magyarázatot adni egy-egy szimbólum titkára.

Mondjam vagy mutassam?

No de beszélni azért mégis csak kell az olyan fontos dolgokról, mint például egy új szerelem, a kedves csalfasága, vagy éppen a szexuális tapasztalatok. Nem kellett félteni eleinket: megoldották a dolgot, méghozzá nem is akárhogyan. A magyar népköltészet szebbnél szebb darabjai hemzsegnek a csalafinta szimbólumoktól, költői képektől – márpedig ezek kiválóan alkalmasak arra, hogy az ember el is mondjon valamit, meg ne is.

Ha tehát rózsás kedvű őseink titkos, de azért (legalább a címzett számára) mégiscsak érthető üzenetet bújtattak a szívszorongató vagy éppen vérpezsdítő dallamok közé, elvileg a szövegek kibontására, megfejtésére is van mód. Csak a kulcsot kell ismernünk. Erre ad módot a néprajztudósoknak a magyar népköltészet szimbolikájáról készült számos kutatása, komoly munkája.

A Magyar Néprajz című sorozat szimbolikával foglalkozó kötete Lükő Gábort emeli ki a kutatók sorából, hiszen 1942-es könyvében ő kezdte el magyarázni népköltészetünk szövevényes jelképrendszerét. „Azóta tisztán látjuk, hogy a népdalokban sokszor emlegetett virágok, gyümölcs- és színnevek határozott jelentéssel bírnak, s a nép rajtuk keresztül áttételesen tud kifejezni gondolatokat, elsősorban a szerelemről és a tőle elválaszthatatlan erotikus élményről” – olvasható a Magyar Néprajzban.

Virágnyelven

Igaz, a titkok megfejtése azért még mindig nem egyszerű. Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy minden tájegységen ugyanazokat a szimbólumokat használták titkolózó eleink, még akkor sem, ha azért van néhány nagyon elterjedt és közismert jelkép is. A rózsa például olyannyira egyértelműen a szerelmest, a szerelmet takarja, hogy megszólításként is használatossá vált a magyar nyelvben. „Hej, rózsa, rózsa, ékös vagy,/ Hajnali csillag, fényös vagy” – szól egyik ismert népdalunk.

Manapság persze nemigen emlegetjük egy házibulin, hogy hová is tűnt a rózsánk a sörrel, vagy nem kérdezzük meg a főnökünket, hogy alkalmasint ki tudunk-e venni betegszabadságot a gyerek miatt, mert a rózsánknak éppen nincs erre módja. Ennek ellenére azért nem kell sokat magyarázni egy irodalomórán, hogy miért fordul elő éppen ez a virág olyan sokszor a népdalok szövegében. De a fentitől elvontabb használatra is van példa bőven: a „déltől estig nyílik a piros rózsa” sorban a rózsa inkább már magára a szerelemre vonatkozik – egész pontosan a rövid ideig tartó szerelemre.

A „virágnyelv” használata mellett a magyar népköltészet a szimbólumok komoly tárházából dolgozik: szintén nagyon gyakori jelkép például a gyümölcs. És szintén erotikus értelemben használatos. A „Piros alma kigurult a sárba” kezdetű népdal mögött például egy szégyenben maradt lány története húzódhat meg. Még szerencse, hogy később a szöveg így folytatódik: „Piros almát felveszem, megmosom,/ A rózsámat ölelem, csókolom”.

A hétköznapokban is alkalmazhatták egyébként az almát jelképként: például az ablakba kitett három piros alma biztatást jelentett az udvarlónak. A félbevágott alma viszont nem sejtetett túl sok jót – ez ugyanis az udvarlás elutasítását jelentette. Nem véletlenül fogalmaz így a dal: „Mit nékem egy almát kétfele vágni,/ Mit nékem a szeretőmtől elválni!”.

A gyümölcsök közül azonban sokkal egyértelműbb jelkép a szilva: szilvát szedni konkrétan szerelmi aktust jelent a dalok szövegében, írja a Magyar Néprajz. „Éva, szívem, Éva, most érik a szilva./ Terítve az alja, fölszedjük hajnalra.” Itt eleve nehézkes lenne a szó szerinti jelentést erőltetni, még ha valaki meg is próbálkozna vele: elvégre ki szedne szilvát az éjszaka közepén? Ha netán továbbra is kételkednénk, meggyőző erővel hathat az alábbi néprajzi gyűjtés: „Szép a pina, mert fekete. Jézus Krisztus teremtette. Lökött bele szilvamagot, Köréje meg prémet rakott”.

Mi bújik meg a búzában?

A gabona sem marad el a többi jelképként szolgáló növény mögött: az mtklub.hu egy bejegyzésében részletesen tárgyalja például azt is, mi mindent jelenthet valószínűsíthetően (a néprajzi kutatások alapján) a búza vagy épp a kender. A kalászosok – némi képi hasonlósággal élve – a nő, a nőiség szimbólumai. A „kenderem kiázott, a tóba' kicsírázott” sor így (csak alig burkolva) a testi szerelemre, az aktusra utal – írja Szepes Erikaés Hoppál Mihály munkájára hivatkozva a cikk. De ugyanerre vonatkozhat a búza, illetve a búzaszem kipattanása is. Ha ugyanis a búza beért, és a szeme is kipergett, ott már valószínűleg a szerelembe esés is megtörtént.

Persze nem csak a fehérnép szerepelhetett a népdalok szövegeiben. A dió és a mogyoró a férfiasság szimbólumaként jelenik meg dalainkban – így aztán, ha egy népdalbéli lány belebetegszik a dióba, kétségkívül nem a hasfájás gyötri. Egy népballada például ennyivel „intézi el” a teherbe esést: „Szabó Vilma kiment a kis kertbe,/ Lefeküdt a diófa tövébe”.

Tóth Bogár Katalin

nyelvisztan.blog.hu