Az összerovásnak talán csak két szabálya van.

Az első és legfontosabb az, hogy a rovó gondolatai minél inkább torzítatlanul jussanak el a rovást ismerő olvasóhoz, beleértve magát a rovás készítőjét is, aki esetleg majd akkor olvassa vissza saját rovását, amikor azok a gondolatok már elhalványultak emlékezetében. Ezt a követelményt többé-kevésbé teljesíti a latin betűs írás is, mely úgy tűnik mára már rég elnyerte végső formáját, ezért könnyen, gépiesen írható és olvasható. A gépek, az élettelen anyag számára tökéletesen meg is felel ez az élettelen írás. Az emberek egy részében azonban még fellelhető egy kis élet, a változatosság igénye, törekvés arra, hogy az észt és az érzéseket összhangba hozzák.

A második szabály tehát az, hogy a rovás ne legyen gépies, ne csak az ész határozza meg mit hogyan kell róni, hanem az érzések, hangulatok is tükröződjenek benne, legyen igazi él-mény mind a rovónak mind az olvasónak, miközben természetesen teljesíti legfontosabb feladatát: az üzenetek torzítatlan átadását.

A fenti két szabályból az következik, hogy a korábbi rovások ugyan megjelenésükben jelentősen különbözhetnek a maiaktól, hiszen az emberiség sokat változott (fejlődött??), mégis a tartalom, az üzenet többnyire évszázadokkal, ezredekkel később is kibogozható belőlük, a közös eredet pedig mindenképpen szembetűnő. Mivel több szabály nincs, a továbbiakban csak olyan ajánlások felsorolása következik, melyek a tapasztalatok alapján segítik a cél elérését.

Az osszerovas.hu honlapon különböző, de korunkra jellemző műszaki megoldásokkal készült összerovások találhatók, melyek az ősi jelkészleten alapulnak, és bár elkészítésükben a számítógépek segítettek, az emberi kéz, lélek és szellem szerepe mindegyikben döntő jelentőségű. Ebben a rövid ismertetőben csak azért szerepelnek latin betűk, hogy azok is elindulhassanak ezen az úton, akik még nem ismerik az ősi jeleket és az összerovást.

Az alábbi ábrán összehasonlítjuk a latin betűket, az ősi jeleket és a székely-magyar rovásjeleket:

Leggyakrabban balról jobbra, jobbról balra vagy felülről lefelé szoktunk róni. Ezen a honlapon többnyire a sorokat jobbról balra rójuk, a sorokat pedig felülről lefelé egymás alá, így ebben az ismertetőben is így olvasandók. A székely-magyar betűket is szokták mind balról jobbra, mind jobbról balra íráshoz használni, az írás irányát általában az jelzi, hogy merre „néznek” a betűk. A fenti ábrán a jobbról balra írás jelei láthatók, a másik irányhoz a tükörképüket szokták használni.

Az ősi jelek igen hasonlóak a székely-magyarhoz, de feltűnően egyszerűbb, tisztább, szabályosabb a formájuk, főleg a mássalhangzóké. Éppen ezért a legtöbb jel formája nem is tud az írás irányára utalni, de erre egyáltalán nem is törekszünk. A jeleket meglehetősen szabadon forgathatjuk, tükrözhetjük sőt torzíthatjuk anélkül, hogy jelentésük megváltozna.

Fenti példában háromféleképpen róttuk le, hogy Magyarország. A harmadik, legrövidebb változatban az R betűk „támfalait” is elhagytuk, még ez is megengedett. Sokszor előfordul, hogy csak az egyik támfalat hagyjuk el, mert a másikra szükség van.

A rovásban nincsenek kis- és nagybetűk, és írásjelet is keveset használunk. A szavakat a könnyebb olvashatóság érdekében célszerű szóközzel elválasztani, de ha ez elmarad az se hiba. Az egybe- és különírás szabályai nagyon egyszerűek: teljesen mindegy, csak érthető és egyértelmű legyen. Ugyanez igaz a többi helyesírási szabályra is: úgy írjuk, ahogy mondjuk illetve halljuk. A J és az LY szabadon felcserélhető, vagy ha valakiben még megvan az a képesség, hogy hallja a kettő közti különbséget, akkor aszerint használja. DZ és DZS nincsen, de a többi „kétjeles” betűnek (CS, GY, LY, NY, SZ, TY, ZS) van saját jele. Két különböző jelünk van a K betűre, a kampó alakút szavak elején és végén használjuk, a háromszöget szó belsejében:

A (magyar) nyelvben a mássalhangzók adják a szavak vázát, az alapjelentésüket (lásd pld. osnyelv.hu); a magánhangzók pedig ezt az alapjelentést árnyalják, lelkesítik, zenésítik, hangzósítják. Ezért van, hogy ABC helyett a betűk és hangzók rendszeréről beszélünk: a mássalhangzókat nevezzük betűknek, a magánhangzókat pedig hangzóknak. Ez a határozott megkülönböztetés az összerovásnál igen fontos: mindig a betűket hangzósítjuk és sosem a hangzókat „betűsítjük”.

Most egy fontos dolog következik. Az eddigi példákkal ellentétben a hangzókat nem írjuk ki, csak jelöljük, de mindig egyértelműen!

És mégegy: minden hangzó jelöltetik! Ez a legjelentősebb eltérés a székely-magyar rovásírással szemben, ahol gyakran látunk példát arra, hogy egy hangzóra rónak rá egy betűt, illetve az összerovás során egyszerűen elhagyják a „kitalálható” hangzókat, főleg az E és É hangzókat. A felületes szemlélő esetleg ugyanezt látja az ősi összerovásnál is, de csak azért, mert nem tudja, vagy nem veszi észre hogyan, miként jelöltetnek a hangzók. Éppen ezért most mélyedjünk el egy kicsit az összerovás legnagyobb „titkában”, a betűk hangzósításában.

Válasszuk szemléltető eszköznek a mag, magas, mágus, mágnes és magyar szavak kezdőbetűjét, mert ezen a legtöbb hangzósítási lehetőség nagyon jól bemutatható. Nézzünk először néhány példát arra, hogyan róhatjuk az A hangzót az M betű elé:

Ez eddig valószínűleg elég magától értetődő, ennél pedig csak egy kicsit tűnhet bonyolultabbnak, ha az A hangzót az M betű után rójuk:

Az első négy megoldás feltehetően most sem szorul magyarázatra, a második négy viszont már érdekes. Általában igaz, hogy ha a hangzót a betű elé, vagyis jobbról balra rovás esetén a jobb oldalára rójuk, akkor azt előtte kell olvasni, ha pedig a betű után, tehát a bal oldalára, akkor azt a betű után olvassuk. Kérdés, hogy mit kezdjünk azzal a hangzóval, amit a betű belsejébe rovunk, akár a jobb akár a bal belső oldalához? Aki még nem próbálkozott az összerovással, annak talán különösnek hangzik a válasz, hogy azt az rovás irányától függetlenül a betű után kell olvasni. Ez az első olyan „szabály”, melyre nehéz észérveket hozni, de a gyakorlás és a tapasztalat ezt majd az érzéseken keresztül visszaigazolja azok számára, akik elég sok időt töltenek az olvasással és talán még a rovással is.

Nem akarván elveszíteni az észérvek kedvelőit se, idézzük fel mi áll „A magyar helyesírás szabályai” tizenegyedik kiadásának 224. paragrafusában: „A szótag mindig vagy magánhangzóval kezdődik, vagy (az elsőt kivéve) egyetlen rövid mássalhangzóval”. Miért érdekes ez? Az összerovás második fő szabálya miatt, vagyis, hogy legyen élmény mind róni, mind olvasni, legyen benne élet, ritmus, lüktetés. A beszéd ritmusát pedig a szótagolás adja, tehát akkor lesz rovásunk könnyen olvasható, ha nagyjából követjük a szótagolás ritmusát. Az „egy hang - egy jel” betűírások nem képesek visszaadni ezt a ritmust, ezért olyan halottak, merevek. (Valószínűleg a gyerekek is sokkal könnyebben megtanulnának írni-olvasni, ha a szótagolást maga az írás mutatná, és nem nekik kellene felismerni, kitalálni a szótaghatárokat.)

A szótagok pedig legtöbbször mássalhangzóval, azaz betűvel kezdődnek, tehát sokkal gyakoribb, hogy a hangzót egy betű után kell írni, és nem elé. Persze egy olyan szóban, mint pld. a „sajt” az A-t róhatjuk akár az S után, akár a J elé, azonban a tapasztalat szerint akkor lesz könnyebb a visszaolvasás, ha a hangzót minél hamarabb jelöljük, tehát az S betűt hangzósítjuk vele. Ez a rövid fejtegetés azt próbálta tehát indokolni, hogy a betű belsejében jelölt hangzót miért a betű után kell olvasni. Azért, mert a hangzót a betű után olvasni sokkal gyakoribb és természetesebb.

Az A hangzót jelölhetjük a székely-magyar A mintájára egy kis szűk háromszöggel, bár ez egyrészt eggyel több vonalka, ráadásul a visszaolvasást nehezíti, mert könnyen összetéveszthető az Á nyílt háromszög jelölésével:

Nézzük most az Á hangzó jelölését:

Most már el tudjuk olvasni az alábbi mondatot:

Arra szalad a banya malaca, talán a nagypapa macskája van a szájában. A mondat végi pontot három, a vesszőt pedig egy ponttal jelöljük, de ezt minden rovó saját ízlése szerint változtathatja, csak az fontos, hogy a szövegen belül egységesen alkalmazza. A vesszőket jelző pontokat gyakran teljesen elhagyjuk, csak akkor érdemes kiírni, ha anélkül a szöveg nehezen olvasható vagy félreérthető lenne.

Már volt arról szó, hogy az R betű támfalai elhagyhatók, azonban a hangzósításhoz valamelyik támfal szükséges lehet. Ha az R elé kerül a hangzó, azt (jobbról balra rovásnál) mindig a jobb oldali támfal külső (jobb) oldalán kell jelezni. A jobb oldali támfal bal oldalán vagy a bal oldali támfal bármelyik oldalán jelölt hangzót az R után olvassuk, így adódik a példamondat első szava AR-RA. Az is megfigyelhető, hogy a két R vízszintes vonalát egy kissé eltoltuk fölfelé illetve lefelé, hogy a két betű összecsúsztatható legyen. Ugyanez megtehető például a DD, DR, RD stb. betűkapcsolatoknál is, de arra vigyázni kell, hogy azért nagyjából középtájon maradjanak a vonalak, mert ha nagyon elcsúsznak, akkor már az egy támfalas R-ből T lesz.

A SZA-LAD szóban is van egy érdekesség: az SZ betű közepére egy kitüremkedés került, mégpedig azért, mert e nélkül a SZA összerovás pont olyan lenne, mint egy A hangzó. Szó közben persze nem szoktuk kiírni a hangzókat, tehát kitalálható lenne, hogy ez nem A, hanem SZA, de inkább ne csináljunk rejtvényt a rovásból. Mivel az SZ betű alapesetben csak egy függőleges szár, ezért ezt a kitüremkedést gyakran kell használnunk, ha más betűkkel összerójuk az SZ-t.

A következő szó az A névelő. Itt kénytelenek vagyunk a hangzót önmagában kiírni, és ez mindig igaz, ha egy hangzó önmagában szót alkot, pld.: „á dehogy”; „vajon elkészült-e”, „ó de szép”, „ő csinálta” stb.

A következő érdekes szó a TA-LÁN. Egyrészt érdemes megfigyelni, hogy az A hangzó a T betűn „belül” van, ezért lesz TA. Ha AT-ot szeretnénk róni, akkor az A jelölést rakjuk fel egészen a szár tetejére a T vonala fölé, ha pedig van rá hely, és a T vízszintes vonalkáját átrakjuk a szár bal oldalára, akkor teljesen egyértelmű lesz, hogy először az A-t olvassuk és csak utána a T-t. A másik apróság a LÁ. Az L jobb oldali lábát összetapasztottuk a T szárával. Ha az L betűn belülre egy hangzót vagy másik betűt rovunk, akkor az L „lábacskáinak” a hosszát ügyesen átszabhatjuk, hogy minden jól elférjen, az eredmény szép legyen, de persze jól felismerhető maradjon az L.

A NAGY-PA-PA már egy haladóbb összerovás. A NA egyértelmű, de miért csak utána olvassuk a GY-t? Eddig csak betűre róttunk hangzót, ez a példa viszont azt mutatja, hogy akár két (vagy több) betűt is összevonhatunk. Betűk összerovásánál az első betűt mindig teljesen kiírjuk, a második betű viszont már esetleg elveszítheti egy-két darabkáját. Itt is ez történik: az N teljes pompájában megjelenik, a GY szára viszont elmarad, csak a jellegzetes két közeli vízszintes vonalka marad, ebből látszik, hogy a GY-t az N után kell olvasni. Kérdés lehet még az A hangzó és a GY betű sorrendje. Ez bizony nem teljesen egyértelmű, hiszen a jobbról-balra szabály szerint a GY volna az első, a felülről lefelé szabály szerint pedig az A.

Itt megint a puszta ész helyett az értelemre kell hagyatkoznunk, és kiválasztjuk a NGYA és a NAGY lehetőségek közül az elfogadhatóbbat. Természetesen ritka, bonyolult szavaknál, illetve ahol kétértelműséget okozna, ott nem szabad ilyen tömör összerovásokat alkalmazni, hanem jobban szétbontva kell jelezni a megfelelő olvasási sorrendet. Az itt bemutatott NAGY összerovás egyébként olyan gyakori, hogy ennek kifejtésén már nem is gondolkozik el a tapasztalt rovó, ránéz és tudja, hogyan kell olvasni. A PA-PA összerovás itt látható formája már nem ennyire szokásos megoldás, de azért felismerhető a két egymás alatti PA szótag, melyet felülről lefelé kell olvasni. A felső P-nek felfelé áll a három lábacskája, az alsónak pedig lefelé, és mindkettőben belül ott van az A hangzó.

A MACS-KÁ-JA szóból azt tanulhatjuk meg, hogy a kívülről befelé sorrend nem csak a betű-hangzó, hanem a betű-betű vagy betű-hangzó-betű sorrendre is érvényes. A CS egyértelműen a MA belsejében van, így tehát az olvasat MACS. A KÁ szótag jobb oldala szépen rátapasztható az M bal szárára, hiszen mindkét szár eleve ferde. A JA tapadása már nem ilyen egyértelmű, de a sor tetején vagy alján lévő vízszintes vonal még ha ferde szárhoz is tapad, akkor is csak J lehet. (Ha középen tapadna a ferde szárhoz, akkor R lenne, ha pedig valahol a sormagasság háromnegyede tájékán, akkor T.)

A VAN szónál megint a kívülről befelé sorrend érvényesül, a VA belsejében van az N. Az utolsó szó már egyszerű, figyeljük meg a kitüremkedést az SZ betűn.

Az E és É a leggyakrabban előforduló hangzó, ezért igen sokféle lehetőség van jelölésükre. Az egyiknél egy kis hajlítással (lágyítással) jelezzük az alsó (ez lesz az E) vagy a felső (ez pedig az É) száron:

Használhatjuk az etruszk, illetve székely-magyar jelölést, mikor az E hangzóra jellemző két pici, kb. fél betűmagasság távolságra levő vonalkákkal jelöljük meg a betű szárát. A vonalkák lehetőleg ne metsszék a szárat, hanem ahhoz csak egyik oldalról érjenek hozzá. Természetesen itt is csak akkor olvassuk az E hangzót a betű előtt, ha az a jobb oldali szár jobb (külső) oldalára kerül, egyébként a betű után kell olvasni. Az É hangzónál a két vonalka a szár két végéig kitolódik vagy ha van a betűnek olyan vonala, amelyik a sor felső sávjában fut, akkor arra téve az E jelét az már É-nek tekintendő: