A magyar õsszavak között gyakoriak azok, melyek visszafelé olvasva azonos, vagy rokon jelentésûek:
apa, ara, báb stb. Olyanok is vannak, melyek nem teljesen azonos jelentésûek, de hasonló értelmûek: li-beg - bil-leg, perel - replikáz (ebbõl a latin replica), rét - tér stb. Ezek azért nagyon fontosak, mert letagadhatatlanul bizonyítják, hogy sumer-mahgar eredetûek.

Ez a jelenség többévezredes kultúránk érdekes mellékterméke, amely az ékírás, majd rovásírás olvasatából ered.
Egy szemléltetõ példa: sumer DU-LI = dalolni , inverz változata: LI-DU = dalolni (ebbõl például a német Lied=ének, dal)

Õsszavaink, melyek megfordítva is azonos, vagy rokon jelentésüek

Egyes állítások szerint a párizsi Sorbonne nyelvészei keresték a világ nyelveiben fellelhetõ közös õsi szógyököket, etimomokat. Ennek alapján megállapították, hogy:

  a mai magyar nyelv 68% ős etimont tartalmaz, a többi nyelv:

mai angol nyelv 4%, latin 5% ,héber 5%, csendes - óceáni nyelvek 7%
indiai munda-khol 9% ,tibeti, szanszkrit 12% ,ős-török, türkmén, ujgur 26%

A magyar nyelvnek közvetlen kapcsolata van a sumérral. A magyar nyelv ugyanis jóval elõbb élt és létezett, mint a magyar nemzet, pontosabban mint ahogy a kárpát-medencei magyar birodalom a magyaroknak nevezett népek hazája lett. A magyar õsnyelv ennél sokkal, de sokkal õsibb.Valójában ezen a területen is (Kárpát-Medence) már régóta magyar kultúrájú népek éltek, amikor a jelen korunkig fennálló magyar államiságot megalapító magyar õsök Árpád fejedelem vezetésével ide érkeztek.

A sumer ékiratos anyag bizonyítja, hogy a kr.e. 4. évezredben a Kárpát-medence - Kaspi -Aral térség és a Tigris-Eufrátesz deltavidék által egybefoglalt háromszögben egynyelvûség volt (a természetes dialektus változatokkal.) Tehát ez is bizonyíték arra nézve, hogy a magyarság sumér és pre-sumér eredetû nép, nem pedig finn-ugor eredetû. ( Egyes nehezen ellenõrízhetõ források mint pl. Oera Linda fríz hõsköltemény szerint, egy magar -sumér papfejedelem nem magar katonai szolgáló néppel i.e. 2000 évvel ezelõtt a gyéren lakott mai Skandinávnak nevezett területre vezette alattvalóit, ennek alapján esetleg kimutatható egy finn- magyar kapcsolat, de ez is inkább a sumér-magar gyökerekre utal vissza.

A sok ezer évig egy területen élõ õsnépek nyelve megõrizte az eredeti rokonságot. A nyelvi kövületek elõttünk és közöttünk vannak, csak fel kell ismerni és meg kell fejteni. A magyar-magyari nyelv "õskövületei" pedig még olyan helyeken is mindenütt ott vannak, ahol kelta-keleti népek élnek egész Európában.

Az európai nyelvészek szerinti pre-görög és pre-latin nyelvnek kitalált "õsnyelv" melyet a Kr. elõtti másfél-kétezer évben beszéltek, amely még nem volt görög, de már nem volt sumer-akkád, az volt az õsi magyar-magyari nyelv, melyet akkor mórnak (maor,maur,magor) hívtak. Ennek a magyar nyelvnek volt egyre romló minõségû rokona a pre-latin, melyet a római elõtti idõkben beszéltek és ismertek egészen Attila haláláig.
A magyar-megyer név eredetileg "minõségjelzõ" volt, annak a törzsnek, azoknak az embereknek a neve, akik a Vezér, Fejedelem, Kende stb. udvarát képezték. Azok, akik a vallási, szellemi, kulturális és orvosi tevékenységet végezték. Õk voltak a magasok, a mágusok, magarok, magyarok-megyerek. E törzsbõl származott az Álmos-árpádi magyar-megyer törzs, melyet nem véletlenül választottak a fejedelmi, azaz a fejedelmet adó törzsnek a Vérszerzõdés alkalmával.

A magyar nyelv a történelmi időkben már igen korán önálló írásrendszerrel rendelkezett, melyet tökéletesen kifejező, mintegy 50 jelből álló rendszer fejezett ki. A ma rovásírásnak nevezett írás nagyon pontosan tudta visszaadni a magyari szavakat, hisz majd minden hangnak több jele is volt. A rovás azonban jellegzetes írás volt, melyet két dolog jellemzett. Először is jobbról balra vésték, rótták,

A magyari szavakat tehát nem " egy-az-egyben" kell keresni az utódnyelvekben, hanem az õsi szokásokból, az õsi szabályokból kiindulva.

 .

A sumer-magyar nyelvazonosság értelmében érthetõ és indokolt a magyar nyelv hangtani gazdagsága, mely a ma gyar néppel kapcsolatba került "gyengenyelvû" népeknek nyelvfejlesztõ forrása lett. A magyar nyelvet megismerõ idegenek mind kiemelik dallamosságát, kifejezõ erejét, csiszolt stílusát, gazdag szókincsét, gondos nyelvtani szerkezetét.
Sir Bowring, (1792 - 1872) nyelvész, irodalmár, politikus, utazó, bölcselõ. Számos nyelvet beszélt, köztük a magyart is. Sok magyar költeményt fordított angolra, s ezekbõl válogatva egy kötetet is kiadott. Sok nyelvvel való összehasonlítás után így írt nyelvünkrõl:

"A magyar nyelv messzire megy vissza. Egész sajátos módon fejlõdött, és szerkezete olyan idõben alakult ki, mikor a legtöbb most élõ európai nyelv nem is létezett.  Önmagában, következetesen és szilárdan fejlõdött nyelv, amelyben logika van, sõt számvetés is, az erõ, hangzatok hajlékonyságával és alakíthatóságával. Az angol ember legyen büszke arra, hogy nyelve az emberi történelem hõsregényét tünteti fel. Ki lehet mutatni eredetét, kivehetõk, szétválaszthatók benne az idegen rétegek, amelyek a különbözõ népekkel való érintkezés során

rárakódtak.

Ezzel szemben a magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskõ, amelyen az idõk viharai karcolást sem ejtettek. Nem az idõk változásától függõ naptár. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem alkudozik, nem ad és nem vesz senkitõl. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és

legfényesebb emléke.

Amit a tudósok nem tudnak megfejteni, mellõzik. Ez a nyelvészetben is így van, éppen úgy mint a régészetben. Az egyiptomi régi templomok egyetlen kõbõl készült padolatait sem tudjuk megma- gyarázni: honnan, melyik hegységbõl vágták ki e csodálatos tömegeket. A magyar nyelv eredetisége

még ennél is csodálatosabb tünemény.

Aki megfejti, az isteni titkot boncoland, annak is az elsõ tételét.

Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Isten, s az Isten vala az Ige."