A magyar írás tudós eredeztetésének történetét "A székely rovásírás eredete" c. kötetemben 1998-ban írtam meg. Ezt megelőzően kutatók sora ismerte be (másokról pedig felismerhető), hogy a székely írás eredetéről nem tudnak semmit. Sándor Klára (nyelvész, írástörténész, az SZDSZ elnökségi tagja) 1996-ban rokonszenves őszinteséggel írta meg azt, hogy a tudomány nem ismeri a székely írást, vagy nem ismeri eléggé. Mint megfogalmazta, minden alapvető kérdés tisztázatlan. Jobb híján ezt kell az akadémikus "tudomány" legújabb álláspontjának tekinteni.

Mivel Sándor Klára ezt csak a saját köreiről, a finnugrista "tudományról" állította, lehetőségünk nyílt a tudomány legújabb álláspontjának megfogalmazására, sőt ez a kötelességünkké is vált. Álláspontunkat - amelynek megértése az íráselmélet és az írástörténet ismeretét igényli - az eddigiektől (az arameus-ótürk eredeztetéstől) eltérően adatokkal is alá tudjuk támasztani.

A magyar írás jellemzői

Jelkészlet. A székely írás nem csak betűket (magán- és mássalhangzókat), hanem szó-, szótag- és mondatjeleket is tartalmaz. Jeleinek száma kb. 80. Ezek a tulajdonságok egy antik szó- szótagoló írás jellemzői.

Jelformák. A jelformák egy része ligatúra (jelösszevonás), de ezek egy részének is van pontos kőkori, vagy bronzkori párhuzama, azaz a ligatúrák is igen régiek lehetnek. Sok jelforma képi tartalma tisztázott, vagy tisztázható - azaz tudjuk, hogy mit ábrázol a jel. A jelek a teremtett és rendezett világ nézeteit (világmodelleket), illetve a világmodellek részeit (hegyet, fát, vizet, égitestet, nőt, férfit) ábrázolják.

Akrofónia. Az akrofónia folyamatát több esetben sikeresen rekonstruáltuk, azaz tudjuk, hogy milyen szójelekből keletkeztek a betűink. Ezek alapján állíthatjuk, hogy a székely jeleket a magyar nép alkotta a magyar nyelv mondatainak, szavainak és hangjainak jelölésére a magyar ősvallás jelképeiből.

Emlékek. Az írás emlékeinek száma 100 felett lehet. Teljes körű leltározásukat az elvek tisztázatlansága; az akadémikus "tudomány" figyelmének, hozzáértésének alacsony szintje; a támogatás hiánya és a kultúrpolitika részéről tapasztalható tudatos üldözés akadályozta meg.

Jelsorrend. A nikolsburgi ábécé jelsorrendje nem a latin ábécé, hanem az ugariti ékírásos ábécé jelsorrendjének közeli párhuzama.

Írástechnológia. Az írás technológiája változó volt. A kőkorban (a kőkés nem lévén alkalmas a fa rovására) a homokszórás, az agyagba karcolás és a festés lehetett a legelterjedtebb módszer. A fémkorszakokkal beköszönthetett a rovástechnológia használatának kora is, de e mellett sziklavéseteket és írással ellátott fémtárgyakat is készítettek. A hunok az ötvösök által gyakorolt ékkőberakásos rekesztechnikát, vagy a Szent Koronán látható rekeszzománc-technikát is felhasználták jeleik rögzítésére. A rovástechnológiát a papír elterjedése szorította ki a mindennapi használatból.

Írásirány. Az írás iránya a különböző korokban eltérő volt s általában megfelelt az íráshordozó és az írástechnológia követelményeinek, de az alkalmazás egyéb szempontjai is befolyásolták. A legkorábbi írásemlékek (a Jóma ligatúra és az afrászijábi tál e ligatúrát tartalmazó felirata alapján) balról jobbra haladó sorvezetésűek.

Ennek talán az lehetett az oka, hogy a kőkorszak körülményei között (fémből készült kés hiányában) nem a rovás, hanem a festés és a homokszórás volt az általánosan elterjedt írástechnológia - s mindkettő balról jobbra haladó sorvezetést igényel. A homokszórás kőkori eredetét támogatja az is, hogy az "f" rovásjelnek megfelő mandaláikat a tibetiek és az indiánok egyaránt hagyományosan homokszórással készítik.

A magyar jelek rokonsága

A magyar jelek párhuzamait megtaláljuk a magyar népi , uralmi és vallási jelkincsben az egész mai magyar nyelvterületen; sőt Etelköz és Levédia, a heftalita Hun Birodalom területén is (a fennmaradt emlékek szerint használták a szkíták, a hunok és az avarok is - ami a székelység eredetének kérdését is eldönti). Megtalálhatók a párhuzamok az ókori magaskultúrák írásrendszereiben Egyiptomtól Kínáig (például a hettita hieroglif írásban), valamint az ezeket megelőző korok (pl. a kőkor) jelkincsében is. Földrajzilag a Pireneusoktól Dél-Amerikáig, a kort tekintve pedig 20-30 000 évvel ezelőttől napjainkig terjed a párhuzamok fellelhetősége. A Nemetz Tibor matematikus segítségével elvégzett valószínűségszámítás alapján ezek a párhuzamok nem tulajdoníthatók véletlen egyezésnek, csak a genetikus kapcsolatnak.

Legkorábbi fonetikus, elolvasható emlékeink

A legkorábbi, székely jelekkel elolvasható fonetikus írásemlék egy özönvíz előtti isten magyar szavakból összetett nevét tartalmazza és másolatokban maradt ránk az Éden írásából . Az emlék változatai megtalálhatók a Szent Koronán, csángó tojásmintán, hun jelvényen, egy afrászijábi tálon, valamint Eurázsiában és Amerikában máshol is. Ez utóbbi alapján az írásemlék eredetije korábban készülhetett az Indiánok Újvilágba vándorlásánál (azaz legalább 40 000, vagy 12 000 éves lehet, attól függően, hogy mikorra teszik a szakértők az indiánok őseinek Amerikába vándolását). Az írásemlék az emberiség első, másolatokban fennmaradt nyelvemléke. Értelme: "Jóma föld(je)". Ebből a Jóma istennév fonetikus, azaz elolvasható (a föld szónak csak az értelmét ismerjük, a hangalakját nem). Az isten "életrajza" a japán, iráni, germán stb. mítoszok alapján rekonstruálható; amiből nyilvánvaló, hogy az özönvíz előtti kezdetek istenéről van szó. Az istennévnek finn ( jumala "isten"), germán (Ymir), iráni (Jima), japán (Jimmu "az első tenno neve"), magyar ( ima) és indián ( jomas "sámán") változatai is maradtak fenn.

7500 éves szójelek ( Ten, szár, ég, sarok) maradtak fenn a szentgyörgyvölgyi tehénszobron , amelyet 1995-ben ásott ki Bánffy Eszter régész, s amely most a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításán látható.

A szibériai Murgut-Szargol sziklarajzain (amelyeket a hunok készíthettek, s amelyeket Hoppál Mihály közölt), a sámánok fejdíszeként szereplő fonetikus "Usten" jelkép Kr. e. 1500 tájáról maradt ránk s a szó- szótagoló székely írás legkorábbi, eredetiben fennmaradt ligatúrás emlékének, a magyar nyelv második legkorábbi nyelvemlékének tekinthető.

Ugyanez az elolvasható jelkép szerepel a Nagyszentmiklósi kincs egyik állatábrázolásának fejdíszeként is. Ezért lehetségesnek látszik, hogy ez a hagyomány a népvándorlással került a Kárpát-medencébe.

A magyar írás története

A jelek elemzése alapján a legkorábbi jelek az özönvíz leghidegebb periódusának beköszöntekor (mintegy 50 000 évvel ezelőtt) már léteztek. E jelek közül legfontosabb az "f" (föld) rovásjel , amely a teremtett és rendezett világ (az Éden) felülnézeti képe. Az óceánnal keretezett Éden egy forrásból fakadó négy folyóját ábrázolja. Azért található meg szinte minden nép jelkincsében, mert akkor keletkezett, amikor ezen népek ősei még az Éden területén egy közös őshazában éltek (a genetikusok szerint ez kb. 100 000 és 50 000 között volt a Közel-Keleten). Az Ószövetség is megemlékezik erről a korról s pontosan ezt a földrajzi területet (az Ararát vidékét) adja meg az együttélés területeként, az együttélés korát pedig az özönvíz (azaz a jégkorszak) előttre teszi.

Azaz a jelenlegi ismereteink alapján a székely írás szülőföldje nem a Kárpát-medence (mint azt Varga Csaba feltételezi), hanem az Éden, az Ararát tágabb vidéke.

Kérdés, hogy a mintegy 100 000 évvel ezelőtt Afrikából a Közel-Keletre érkező ember hozott-e magával írást? Erre nem tudunk válaszolni. A lehetősége azonban adott, mert a régészek már tártak már fel 60-70 000 éves jelkészletet is Dél-Afrikában. Ezt azonban nem ismerjük, ezért nem tudjuk, hogy rokonságban van-e a székely írással.

A székely írás előzményét a jégkorszak előtti Közel-Keleten, az Éden területén fejlesztették ki a legutolsó jégkorszak (az özönvíz) előtt. Ez az írás képszerű jeleket alkalmazhatott és ősvallási fogalmakat (egyszótagú szavakat) jelölt. Mivel az írással a magyar nyelv elődjét rögzíthették, az írás szó- szótagoló jellegű, azaz fonetikus lehetett.

Az írást használó eleink és rokonaink első csoportjai már a jégkorszak végén eljutottak Eurázsia jéghatárhoz közeli területeire és Amerikába. A Közel-Keletről később kirajzó népek csatlakoztak hozzájuk és felülrétegeződtek a kultúráikra. Ezért egyelőre nehéz meghatározni a székely írás pontos történetét. Valószínű, hogy Eurázsiában és Amerikában ugyanazt az írást, vagy rokon írásrendszereket használtak évtízezredekig. Az állandóság magyarázata a jelek erős ősvallási kötődése volt, amely nem tette lehetővé a radikális változtatásokat.

Az Éden területén a székely írás elődjének ismerete évtízezredeken keresztül fennmaradhatott. Ezért e központi tájon a történeti korokban is felismerhető az írásrendszerek rokonsága a székely írással. Ez azt jelenti, hogy egy sor jelkincsben (pl. a hettita hieroglif írásban, az urartui hieroglif írásban, a tepe yahjai jelek között stb.) találunk kb. 20 hasonló jelformát; sőt esetenként tartalmi, azaz hangalaki és jelentésbeli azonosságokat is.

A legkorábbi történeti források megőrízték annak emlékét, hogy eleinktől származik az írás. A föníciai hagyományban például az maradt fenn, hogy írásukat Taautosztól (azaz egy tátostól, tudóstól) kapták.

Ezzel rokon a kínai krónikák azon adata, miszerint a hunok ősei tanították a kínaiakat a kultúrára. Ezt a kínaiak a következőképpen adják elő: a kezdetek bölcs uralkodóitól származik a kultúra, akiktől a Xia dinasztia ered, akiktől viszont a hunok származnak. Ezt hun szemszögből úgy is előadhatjuk, hogy a hunok ősei vitték Kínába a kultúrát. Jogunk van így értékelni, mert a régészeti leletek alapján a kínai kultúra a Xia dinasztia idején és előtte is sok közel-keleti hatást fogadott be, de ezeket nem a kínai, hanem a hun etnikum közvetíthette.

Lehetséges, hogy a kultúrális kapcsolat a népek közötti genetikai kapcsolattokkal is párosult, de ennek tisztázása legyen a genetikusok dolga.

A székely írás elődje valamikor a jégkorszak végén megjelent Szíbéria keleti területein is, miközben Nyugat-Európában elfelejtették ezeket a jeleket.

Ez feltehetően azzal van kapcsolatban, hogy az ott kialakuló indoeurópai jellegű csoportok már a hispániai refúgiumban dominánsak voltak s az onnan újra benépesülő Nyugat-Európában más rendszerek terjedtek el. Később a keltákkal és az etruszkokkal újra rokon írásrendszerek kerültek Európa nyugati tájaira, de ezek későbbi változatokat képviseltek.

A kínai és a csukcs írással való kapcsolatok, valamint a szkíta és hun írásemlékek alapján valószínűsíthető, hogy a székely írás a szkítákkal, vagy a hunokkal jött a Kárpát-medencébe, itt azonban ugyanazokat a jeleket ( a szentgyörgyvölgyi tehénszobor alapján ősvallási szimbólumként) már legalább 7500 éve ismerték és használták.

Jellemző, hogy a székely írás jeleit esetenként (például a Szent Koronán, vagy a nagyszentmiklósi kicsen) más írásrendszerek emlékeivel együtt (többnyire ősvallási jelképként, ünnepélyes jelleggel) alkalmazzák. Ez az ősvallási hagyomány rendkívüli ereje miatt, a jelképek közismert jelentést hordozó, igen régi voltának köszönhetően alakult ki (amiképpen az egyiptomi hieroglif írást is ünnepi használatra tartogatták az egyiptomiak a hieratikus és a démotikus írásuk mellett).

A hunok rovásemlékei közé tartozik a budapesti hun jelvény, amelyen az észak szó maradt ránk székely betűkkel írva. A mervi oázisban a hunok számára készült 531 táján a Szent Korona is, amelyen megtalálható a Jóma ligatúra több példánya. A magyar honfoglalást megélő avar csoport írásemléke lehet a bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvóka . Avarok hagyták ránk a sopronkőhidai sótartó és a nagyszentmiklósi kincs jeleit is (ez utóbin azonban nem a rovásfeliratok írása azonosítható a székely írással, hanem a vallási jelképek jelkészlete, amelyet eddig nem vizsgáltak érdemének megfelelően).

A hunok és az avarok szó- szótagoló és betűírásként egyaránt használták a székely írás elődjét az egész Kárpát-medencében, majd azt a székelyek őrízték meg napjainkig Erdélyben. Időközben a szó- szótagoló jelleg háttérbe szorult, de nem felejtődött el teljesen.

A székely írás klasszikus emlékei közé tartozik az alsószentmihályi felirat , a székelyderzsi rovásfeliratos tégla , Kájoni János rovásábécéi , a homoródkarácsonyfalvi felirat , a dálnoki felirat , a bögözi felirat , Marsigli gróf rovásnaptára , a csíki rovásfelirat , a székelydályai felirat , a konstantinápolyi felirat , a nikolsburgi ábécé, az énlakai rovásfeliratos mennyezetkazetta .

Irodalom időrendben

Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1993.

Forrai Sándor: Ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig, Antológia Kiadó, Lakitelek, 1994.

Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i); Erdélyi Múzeum, 1996. 1-2. füzet.

Varga Géza: A székely rovásírás eredete, az özönvíz káoszából kiemelkedő istenek hagyatéka; Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1998.

Varga Csaba: Jel, jel, jel avagy az ABC 30.000 éves története; Fríg Kiadó, Budapest, 2000.