Miután belemerültem a rovásjeleink írásába, gyönyörködve azok formáiban, gyakorlatias rövidítési lehetőségeibe, ötletes sőt szellemes alakíthatóságába, egyre jobban beleástam magam abba, hogy honnan is származnak? Mikor és kitől kaptuk, hogy alakultak ki ezek az egyszerűségükben és nagyszerűségükben felülmúlhatatlan írásjegyek?

Kutatásaim során láttam, hogy másokat is érdekel ez, iszen sokan, sokfélét írnak róla. Mindenesetre rovásjeleink eredete a régmúlt homályába vész, és mint ilyen, igen tiszteletre méltó.

Varga Csaba is mély alázattal állt nyelvünk e hatékony kifejezési eszközéhez és az alábbi felhívást intézte hozzánk, e rovásjelek használóihoz:

EGY SZÓ, MELY MEGTÉVESZTI A VILÁGOT

Kedves magyarok, felejtsétek el a „rovásírás” szót, ábécé az.
Michelangelo Naddeo olasz kutató Varga Gézától és tőlem teljesen függetlenül fedezte fel, hogy az ősi, Kárpát-medencei székely ábécé minden ábécé nemtője, engem legalábbis csak két könyvének megjelenése után keresett fel Budapesten. Felfedezésének első megjelentetése óta Michelangelo Naddeo úr sűrűn megfordul Magyarországon, mert tudja, hogy a külföldi ember szava sokkal nagyobb figyelmet kelt itt, mint a hazaié és segíteni akar nekünk.

Naddeo kedveskedni is akar a magyaroknak, ezért átvette az itt szokásos fogalmat, a „rovásírás”-t, amit – nem beszélvén magyarul – nem is érthet pontosan. Egy interjúban ezt mondta: „Az emberiség első ábécéje az összes ábécék anyja, a székely rovásírás”. E mondatban összetévesztetett a szezon a fazonnal: teljesen nyilvánvaló a súlyos fogalomzavar s ismétlem, Naddeo úr erről nem tehet. A fenti mondatnak ugyanis így kellett volna elhangoznia értelmesen, fogalomzavar nélkül: „Az emberiség első ábécéje az összes ábécék anyja, a székely ábécé”. Mert egyik is ábécé, a másik is ábécé és a harmadik is ábécé s nem valami más.

Ugyanis a rovásírás szó nem jelsor (ábécé) jelentésű, hanem a jelek rögzítési módjának a meghatározása s nem is azt kellene mondani, hogy rovásírás, hanem ezt: róva írás. Ez semmiképpen sem jelenti az ábécét. De még ilyen értelemben is nyakatekert a fogalom használata. Ez azonnal kiderül, ha a „rovásírás” szót például az azonos építésű „táblárakrétávalírás” szóval vetjük össze. Mert ha van rovásírás, akkor léteznie kell táblárakrétávalírásnak is. Ha egyik humoros, mert látványosan semmitmondó, idétlen, akkor a másik is az. Még nyilvánvalóbbá válik ez, ha a „rovásírás” kaptafájára tovább gyártjuk a szavakat, s szintúgy a nyomhagyás módját adjuk meg ábécé helyett: „sírkőbevésésírás”, „hóbavizelésírás” stb. Nos, ilyen minőségű fogalom a „rovásírás”. Nem mond többet mint az előzőek.

A zavaros, tisztázatlan fogalom garmadával szüli a zavarokat. Például – de hangsúlyozom, nem ők tehetnek róla, nem azokat bántom, akiktől már többször hallottam ezt a büszke kijelentést: „rovásíró vagyok”. Sőt, van aki egy ideje már így adja meg a foglalkozását: „X. Y. rovásíró és újságíró”. Minden tiszteletünk ellenére csak azt mondhatjuk, hogy ez így mosolyt fakaszt. Mert ha azt mondjuk, mint azt sajnos Naddeo is átvette, hogy rovásírás = ábécé, akkor jogos szócsere okán a „rovásíró és újságíró” meghatározás ekként módosul: „X. Y. ábécé és újságíró”. Ha pedig netán abbahagyja az újságírást, akkor ennyi marad a névjegy kártyáján: „Kovács Árpád ábécé”. Ez olyan, mintha azt mondaná: Kovács Árpád fogkefe. Csintalan diákok szokták efféle módon gúnynévvel ellátni a tanárokat.

Varga Csaba egyik könyve

Kedves magyarok! Valaki egyszer azt a véleményét kifejezendő találta ki a „rovásírás” szót, hogy ez nem olyan igazi, nagy és nemes jelsor, mint pl. a latin avagy az ógörög, hanem csak valami félig-meddig kivehető kaparászás. Aztán lassan átvette mindenki (a becsmérlés mindig gyorsan terjed), szépen önálló éltet kezdett élni s a helyes „székely ábécé”, „hun ábécé” avagy „szkíta ábécé” (mint ahogyan „etruszk ábécé”, „latin ábécé”) kifejezés fölé emelkedett, értelmetlen jelentése ellenére. S ez a melléfogás egyre inkább virágzik. Holott ez az akarva, akaratlanul szerencsétlenre sikeredett, üres fogalom egyértelműen becsmérlő, lefokozó tartalmú és vagy egy évszázadra teljesen mellékvágányra is futtatta a kutatást, egyben a székely ábécé magyar és nemzetközi becsületét is. Például a világ összes ábécéjét bemutató, „THE WORLD’S WITING SYSTEMS” című, 922 oldalas műből a világ egyetlenegy valaha is volt ábécéje hiányzik csak – a székely ábécé. (New York Oxford, Oxford Universty Press, 1996., Peter T. Daniels és William Bright szerkesztésében.) Ja, ha nektek rovásírásotok van, mit akartok, mi az ábécéket gyűjtöttük egybe.

Hogy ez mennyire így működik, igazolja az is, hogy a rovásírás szó becsmérlő mellékhangja sokszor nagyon művelt magyar embereket is félrevezet. Például a mélyen tisztelt Nemeskürty István, nem ismervén a székely ábécét, de elhívén azt, amit a „rovásírás” szó sugalmaz, ezt írja a székely ábécéről: „primitív rovásírás volt, mellyel bonyolult összefüggéseket nem lehetett kifejezni” (1997/13). Világos itt is: a rovásírás primitív valami, nem alkalmas arra, amire egy ábécé. Kedves olvasó, tessék elképzelni: ha írunk, nem tehetünk egyebet, minthogy valamelyik ábécé betűit rajzolgatjuk egymás után. Nos, lehet-e primitív egy ábécé? Ha ábécé, akkor nem lehet primitív. Továbbá ha ábécé, akkor mi akadálya lehetne annak, hogy bármi leírható legyen vele? Szót szó után, akármeddig. Hogy lehet akkor azt mondani, hogy vele „bonyolult összefüggéseket nem lehetett kifejezni”?

Lám, hogyan türemkedik elő minden irányban az ostobaság a „rovásírás” szóból!

Ugyanakkor a székely ábécé nem hogy egy ábécé – tessék csak rátekinteni, mennyire az! –, hanem, mint Naddeo fogalmaz, “az összes ábécék anyja”. Továbbá sokkal alkalmasabb a magyar beszéd rögzítésére, mint a ma általunk használt úgynevezett latin ábécé, mert végtelen időkkel ezelőtt éppen az ősnyelvhez, azaz a ma magyarnak nevezett nyelvhez találták ki.

Kedves magyarok! Felejtsétek el a „rovásírás” szót, ne tovább!, csak az ábécé szót használjátok: székely ábécé. S így azonnal világossá válik az idegenek számára a székelység és a ma magyarnak nevezett nyelv végtelen régisége is.

Fogalomzavar szellemi zavart okoz, ami vég nélkül hozza bajt a fejünkre. Kinek jó ez?

Hadd mondjam ismét: kedves magyarok, felejtsétek el ezt a „rovásírás” szót. Csak nevetségessé váltok általa. Mint amikor valaki a boltban „bacon szalonnát” kér. Szegény ember „szalonna-szalonnát” kér.[1] Nem vicces ez, kedves, székely betűkvel írók?

Már csak azért is vicces, mert az ír és a ró ugyanazt jelenti. Egész pontosan ugyanazt. Végezetül erről is szólok. Az eredeti szó: ró, régen ru, jóval régebbi állapota rou volt. Csakhogy régenten gyakran ejtettek gyenge magánhangzót a szókezdő mássalhangzó elé (adara = dara, alesztosz = liszt, gyakorta utána is, pl. utu = út, avagy hun: kezi = kéz, veri = vér). Témánkat illetően pedig a tamilból (Dél-India), a régi testvér nyelvünkből veszem a példát.[2] Náluk például a rév revu is és irevu is volt, rész rászi is és irászi is volt egyaránt. De ezek egy és ugyanazon a szavak, csak a kiejtésük tér el kissé! Pontosan így lett a ru szóból ru is és iru is. S ez van meg ma: ró és ír alakban. Ez egy és ugyanaz a szó! Nem két szó! Egy és ugyanaz!

Vagyis a magyar nyelv ismeretéből is elégtelenre vizsgázik az, aki kiejti a száján a "rovásírás" szót. Karinthy Ady-paródiájának refrénjét idézve: "Bolond, ki mindent kétszer mond. / Bolond, bolond."

Tehát nekünk ábécénk van. Aztán írhatjuk betűinket pennával, késsel, krétával, hímezhetjük a kendőre, kirakhatjuk kavicsokból, gyöngyökből, mit számít. Írunk. Mert tudunk, mindig is írtunk.

Tehát ábécé!

Jegyezzük meg: székely ábécé.
Írjunk ismét székely ábécével. Latin ábécé helyett is székely ábécével. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Neki kell látni.

***[1] Ráadásul a „bacon szalonná”-val nincs is igazán gond. Merthogy „bacon szalonna” egész pontosan azt jelenti, hogy „bakonyi szalonna”. Mégpedig amiatt alakult ez így, ilyen furcsán, mert az angolok egykoron az igazi szalonnát úgy nevezték meg csupán, hogy bakonyi. Bakonyból vásárolták. Emlékezzünk csak a hírneves bakonyi kondásokra, meg arra, hogy egykoron Magyarország volt Európa éléskamrája.

[2] Ezen senki se lepődjön meg:

Ady Endre:
A Tisza-parton  
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek? 

Ady Endre csak azt nem tudta még - hogy úgy mondjam - csak azért tudott jönni onnan, mert előbb innen ment oda. S mi pedig soha egy tapodtat sem mozdulva az itteni őshazából, akár évezredek múlva is mindig szívesen fogadtuk vissza az elkalandozottakat s mindig is erősödtünk általuk. Ezért létezünk még. (Lásd a tamil kérdést még: http://www.kincseslada.hu/magyarsag/content.php?article.245)