A legkegyesebb király (I. Béla - P. G. ) kikiáltókat is küldött az egész Magyarországra, hogy minden helységbõl hívjanak meg két ékesszóló öreget a királyi tanácsba. Ennek hallatára nemcsak azok, akiket hívtak, hanem jóformán az összes paraszt és szolga Magyarország köznépének összességével együtt eljött a királyhoz Fehérvárra. A király, valamint a püspökök és a fõurak a mérhetetlen sokaság láttán megrémültek, hogy azok esetleg rájuk törnek. Ezért visszavonultak a városba, s onnan figyelték a tömeget.

A nép pedig vezetõket választott magának, akiknek fából emelvényeket készítettek, hogy az emberek láthassák és hallhassák õket. A vezetõk azután követeket küldtek a királyhoz és a fõurakhoz, mondván: »Hagyd meg nekünk atyáink szokását, hogy pogány módra éljünk...«.

Ezek hallatára a király elkomorodott, és háromnapi fegyverszünetet kért, hogy elgondolkodhassék a dolgon. Közben a nép vezérei a magas emelvényre telepedve ocsmány rigmusokat kiabáltak a hit ellen, mire az egész nép nagy lelkesen így helyeselt nekik: »Úgy legyen! Úgy legyen!«

A harmadik napon azután, amikor a választ várták, a király parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk; sokat lemészároltak közülük, vezetõiket a magasból lehajítva összetörték, a többieket pedig megkötözve kemény ütlegekkel megkorbácsolták, de még így is: öldökléssel, megkötözéssel és megkorbácsolással is épp hogy csak le tudták törni a katonák a lázadásukat. ( V. Kovács, 235 236. o. - kiemelés tõlünk.)

Nos, akár a nyelv (ékesszóló öregek), akár a szertartásrend formai jellemzõi (emelvény!), akár Rasdi asszony kivégzésmódja (börtönbe zárás, éhhalálra ítéltetés) irányából közelítünk a felidézett jelenetsorhoz, mindegyik út ugyanahhoz a megoldáshoz vezet el bennünket; s itt ráadásul fedésbe hozható egymással a pogány, illetve a szkítiai jelzõ széles körû jelentéshozadéka is, valamint az a sommás megállapítás (László Gyula), hogy a nyugati - Szent István-i - térítést megelõzõ magyar szókinccsel akár az egész Bibliát is le lehetett volna fordítani. Olyan vallásalakulatról pontosabban fogalmazva: eszmerendszerrõl és vele szorosan összefüggõ szertartásrendrõl - beszélünk, amelyre vonatkozóan a legtöbb érdemleges híradást a manicheizmus címszava alatt találjuk meg a vallástörténeti profilú szakmunkákban. Itt kap különös jelentõséget a rítusban, s éppen a fõ ünnepeken, a béma, vagyis a szertartások fõ kellékéül szolgáló emelvény (külön liturgikai mûfajágazatot képeznek az úgynevezett béma-himnuszok!); ennek az eretnekség-vonulatnak az elindítója és egyben névadója, Mani végzi földi pályafutását - legalábbis a róla szóló megemlékezések leghitelesebbnek látszó válfajában - Rasdihoz hasonlóan, börtönben, éhhalálra kárhoztatva. (Nota bene: õ nem várta be a megalázó végkifejletet, hanem miután rendre meghagyta tanítványainak, hogyan foganatosítsák a szellemi végrendeletét, csendesen elszenderült.) És ugyanitt, a vallásalapító egyenes utasítására válik térítési alapszabállyá, hogy kinek-kinek a maga nyelvén kell hirdetni az örömüzenetet. Más szóval: a nyelvi kérdés valóban központi kérdése a manicheista igehirdetési gyakorlatnak. De hitelt érdemlõ dokumentumaink vannak arra vonatkozóan is, hogy Mani önmagát Jézus apostolának hirdette, s írásban kifejtett üdvtörténeti rendszere, beleértve annak legfontosabb szereplõit, illetve cselekménymozzanatait, igen messzemenõen egybevág az úgynevezett nagyegyházi keresztény tanításokkal. Olyannyira, hogy egy-egy frissen felbukkanó írás- vagy képtöredék esetében olykor a lehetetlenséggel határos annak a megállapítása, vajon a megbízható, vagy inkább az eretnek vonulatból származónak minõsíttessék-e. Példaként hadd idézzünk egy rövid részletet Herakleidész kopt nyelvû zsoltáraiból ( Böhlig 1980., 250-251. o. ).

.. Az Isten emberré lett, bejárta mind e Földet.
Emberi formát öltött, szolgakülsõt.
Elhívá tanítványait, nyájának elseit.
Végigvándorolt Júdeán, (ék)kövek után kutatva.
A tengerpartra ment le, gyöngyöket keresett.
Elõször Pétert lelte, egyházának alapját.
Meglelte Andrást is, elsõ szent oszlopot.
Meglelte Jánost is, szüzességnek virágát.
Rálelt Jakabra, új bölcsesség kútfejére.
Rálelt Fülöpre is, ki nagy a türelemben.
Meglelte Bertalant, a szeretet rózsáját.
Tamásra is rálelt, jóillatúra, õrá, ki Indiába ment el.
A másik Jakabot is megtalálta, az Úr igaz testvérét.
Simont, a Kánaánit is, élet után igyekvõt.
Rátalált Lévire, a hitnek trónusára.
Adá Júdásnak a, falást, s elvette tõle amije volt, kevéske fényét...

Ha viszont mindez így igaz, akkor miért nevezik az ilyen tanrendszert pogánynak, és vajon mi köze lehet Szkítiához?

Az elsõ kérdésre könnyebb válaszolni, hiszen láttuk már, miféle logika szerint minõsül pogánynak az ember fia. Ha tovább akarjuk pontosítani a képet, esetünkben külön súllyal esik a latba az a vádpont, amelyet most két, egymáshoz képest több mint fél évezredes korkülönbséget mutató forrásból fogunk idézni. Az elsõ a híres-hírhedt eretnek-ostorozó salamisi Epiphanius 375 körül kelt munkája ( Adam , 1969., 61. o. - A görög nyelvû szövegeket itt és alább Nagy Gábor fordította.).

Akkor megint azt mondja Mánész: nem lehetséges, hogy egy tanítónak egyszerre legyen egy régi és egy új végrendelete, mert amaz egyik napról a másikra elévül, míg emez napról napra megújul; ugyanis a régtõl való és elöregedett dolog közel kerül a pusztuláshoz, ám míg ez az egyik istené és egyik tanítóé, addig az egy másik Istené és másik tanítóé.

Következõ kútfõnk az egyéb vonatkozásban is fontos híranyagokkal szolgáló Suidas-Lexikon ( 1000 körül Adam , i.m., 79.0.).

Tehát Mánész elutasítja az Ószövetséget és az egész teremtéstörténetet, az ember megalkotását, rágalmazva, hogy az nem a Jóistené, mivel pusztulás és változás alá van vetve, az Újszövetséget viszont, vagyis a Jóság Istenét, elfogadja...

Nos, a teljes igazság az, hogy Mani - eltérõen némely elõdjétõl (például Markiontól ), illetve az úgynevezett újmanicheista eretnekmozgalmak egyik-másik (leginkább a bogumilizmusra jellemzõ) radikális megnyilatkozásától - nem vetette el kategorikusan az Ószövetséget, mint üdvtörténeti szempontból elsõrendûen fontos kinyilatkoztatási formát. Csupán nem biztosított a részére kizárólagos érvényt, hanem mint vele lényegileg egyenértékût, mert végsõ soron vele egy irányba mutató és mozgósító tényezõt értékélte a mindenkori megtérítendõ emberközösség saját, helyi hagyományanyagát. Ezzel a gesztusával viszont emlékezzünk csak a fentebb megtanultakra! - maga állította ki magáról a pogányság bizonyítványát.

Hogy tisztábban lássunk ebben a kényes kérdésben, érdemes kissé sarkítva újraformuláznunk az üdvösségre vezérlés kétféle - a nagyegyházi, illetve a manicheista pogányság által javasolt - útvonaltervét. Eszerint az elõbbire a biztonságos, az utóbbira a toleráns, azaz engedékeny jelzõ fog a legtalálóbbnak mutatkozni. Távolinak látszó, ezért elõítélet-ballasztoktól mentes analógia segíthet jobban megvilágítanunk a helyzetet.

...igen sokszor nem vág neki egyenesen a matematikus az adott feladatnak, hanem addig formálja, gyúrja, míg át nem alakul olyan feladattá, amit már régebben megoldott... Ezt gúnyolja ki a matematikus körökben ismert találós kérdés: »Elõtted van egy gáztûzhely, egy vízvezeték, egy doboz gyufa és egy fazék. Vizet akarsz forralni. Mit csinálsz?«...»Meggyújtom a gázt, megtöltöm vízzel a fazekat és a gázlángra helyezem.« »Eddig helyes. De most módosítom a feladatot: minden úgy van, mint az imént, csak az a különbség, hogy már van elegendõ víz a fazékban. Most mit csinálsz?« »Meggyújtom a gázlángot és ráhelyezem a fazekat.« Ekkor kell fölényesen lecsapni rá: »Így a fizikus jár el! A matematikus kiönti a fazekat és ezt mondja: ezzel visszavezettem az elõbbi feladatra. « ( Péter Rózsa , 1978. 74. o. - kiemelések tõlünk).

A helyettesítéseket nem nehéz elvégeznünk. A feladat, amelyet már régebben megoldott a térítõ egyén vagy intézmény: az Ószövetség sajátos történeti etnikai feltételrendszerre íródott és ahhoz hézagmentesen illeszkedõ üdvtörténeti programja. A feladatmódosítás ebben a vonatkozásban így konkretizálódik: Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. ( János evangéliuma 13:34.) A nagyegyház megoldási javaslata: kiönteni a fazekat, azaz radikálisan számításon kívül hagyni a mindenkori helyi feltételrendszer újszerûségét, az elõzõtõl elütõ jellegét, s ezt mindenestõl törölve (fölényesen lecsapva a megtérítendõre), visszavezetni a kérdést az elõbbi egyszer már sikeresen megoldott - feladatra. Egészen konkrétan: elõbb minden üdvösségre vágyót zsidóvá teszünk, hogy azután zsidóból - a már ismert és biztonságosnak látszó úton - kereszténnyé tehessünk. Minden egyéb útvonal bizonytalan, tehát gyanús, tehát tilalmazott. A receptúra félelmetesen bevált: ezt alkalmazta a nagyegyház nyugati hadoszlopa a két Indiák, a keleti, ortodox szárny pedig Szibéria térítésekor, olyan átütõ sikerrel, hogy itt is, ott is mintegy fél kontinensnyi népesség lett az effektív áldozata. Az ilyenfajta üdvösség-szolgáltatásban részesültek következõ generációinak azután a saját múltjukkal (õsatyáik tévelygéseivel) szembeni állásfoglalás tekintetében az adomabeli Madárfejû Jancsika szolgál útmutatóul, aki megölte apját-anyját, hogy részt vehessen az árvák szeretetlakomáján...

A másik útvonalterv, a manicheusoké, arra a felismerésre alapozza a stratégiáját, hogy mindenkinek akár egyénrõl, akár néprõl essék szó - a maga útját kell megtalálnia a ,,Fényhon felé, s egyik út nem helyettesíthetõ a másikkal, éppen ezért egyik a másikra semmilyen ürüggyel sem vezethetõ vissza. Ha valaki történetesen zsidónak született, az magától értetõdõ módon a zsidó hagyományon (az Ószövetség tanításrendszerén) át jut el a tökéletesség magasabb fokára, ha viszont nem zsidó, akkor ugyanilyen magától értetõdõ biztonsággal használhatja útravalónak a saját szakrális örökségét. A kétféle elképzelés, mint látható, csakis a túloldalról, a nagyegyház szemszögébõl nézve tûnik összebékíthetetlennek.

A jelentéktelenebb részletkérdésektõl eltekintve, mindenesetre legalább még egy olyan jellegzetességére fel kell figyelnünk a manicheista tanrendszernek, amely alapot szolgáltathatott a másik fél elítélõ - konkrétan: pogánnyá minõsítõ - megnyilatkozásainak. A keresztelés problematikájáról van szó. Úgy tartják - írja az egyik, ellenük fogalmazott, görög nyelvû vitairat -, hogy a vízkeresztség senkinek sem hoz üdvösséget; és azt gondolják, akit õk félrevezettek, annak nem kell megkeresztelkedni. Jóllehet egyéb forrásokból pontosan tudjuk, hogy itt nem a keresztség szentségének teljes és merev elvetése forog fenn, hanem csupán a szó hétköznapi értelmében vett víz- (azaz H2O-) használat szükségessége kérdõjelezõdik meg, s ez is kifejezetten a mindenütt jelen lévõ Jesus patibilis, a természetben szenvedõ jézusi tulajdonságkör, létezésmód kímélése érdekében, a tény mégiscsak tény marad: a manicheisták nem keresztelnek (abban a formában, ahogy azt a nagyegyház teszi). Akkor hát - hangzik a verdikt nem is keresztények! Hanem? Mi mások lehetnének, mint pogányok?

Amikor tehát a mi Szent Istvánunkról azt olvassuk hangsúlyos fogalmazásban -, hogy keresztvíz alá terelte (hajtotta, kényszerítette - a választék bõvíthetõ) a magyarságot, akkor vegyük figyelembe a kereszteletlen, meg nem keresztelt minõsítésnek azt az értelmezési lehetõségét is, amellyel most megismerkedtünk. Ha arról olvasunk, hogy valamely nyakas magyar nem volt hajlandó keresztvíz alá hajtani a fejét, akkor ez a makacsság nem kizárólag azzal magyarázható, hogy gyûlölte, utálta vagy megvetette a Krisztusban hívõket, hanem esetleg azzal is, hogy a maga módján tisztelte, s tovább is így kívánta tisztelni a mindenütt és mindenkor jelen lévõ, nem csupán egyszeri történeti jelenségként tudomásul vett Jézust. És éppen ennek a Jézus(ság)-nak a megsértését nehezményezte a keresztelés nagyegyházi aktusában.

Ezzel már egészen közel jutottunk Rasdi asszony esetéhez, még mindig rejtély azonban, hogyan függ össze mindez - konkrétan a manicheista színezetû pogányság - a szkítiai eredettel. Nos, bármilyen furcsán hangozzék is, a manicheizmus forrásvidékétõl egyenes út vezet a szkíta nemzeti-népi szertartásrendhez. Ez az út pedig egészen tisztán, félreérthetetlenül kirajzolódik a vallásalapító Manira (görögösen Mánészra) közvetlenül vonatkozó, az õ, illetve tanai származását taglaló hagyományból. Forrásaink - a már említett Suidas Lexikon mellett a vele nagyjából egykorú Photiosz, konstantinápolyi pátriárka, a korábbi Theodor bar Konai (790 körül) és a késõbbi Sziriai Mihály ( 1195) - jóval elõbb élt szerzõk beszámolóira támaszkodva, lényegében véve egybehangzóan ismertetik ezt a leszármazási vonalat. Eszerint Mani (eredeti nevén Kurbikosz, illetve ennek valamely hangalaki változata) egy özvegyasszony könyvtárát örökölte, s abban készen találta mindazokat a könyveket, amelyeket késõbb a saját neve alatt tett közzé. Az özvegyasszony néhai férje (élettársa, sorstársa - a változatok itt is eltérõek) egy bizonyos Buddasz (változatokban Budasz, Budész stb.) nevû tudományos férfiú, aki viszont korábban közvetlen tanítványa volt a manicheista bölcsességek õsforrásaként tisztelt Alexandriában élõ és munkálkodó - Scythianusnak (!), az említett könyvek valódi szerzõjének. Aki kicsit is járatos a mitikus néptörténet szövevényes, ám nem logikátlan szabályrendszerében, az nyomban ráeszmél, hogy mindkét szellemi elõd esetében beszélõ névvel állunk szemben. És itt nyugodtan átadhatjuk a szót századunk egyik kiváló mûvelõdéstörténészének, az antropozófus iskola nagy hatású képviselõjének, Albert Steffennek , aki Mani címû, 1930-ban megjelent könyvében idevágólag a következõket írta (11. o.):

Ki volt az a Skythianus? Egy szkíta, aki népe nevét mint sajátját viselheti, mert annak egész bölcsességét magában egyesíti. - Ehhez nem kell kommentár, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy maga a manicheus hagyomány jelöli meg a saját tudománya õsforrásának a szkíta bölcsességet. Ennek - Scythianusnak - pedig már nincs földi tanítómestere, mert nincs is rá szüksége. Az õ bölcsessége nem e világhól való.

Ez az õstudás - amint arra Steffen is rámutat közvetlen átadással kerül tovább a buddaszi (értsd: buddhai, buddhista) tanrendszerbe, s onnan, most már csupán áttételesen, könyvek közvetítésével, jut tovább Manihoz. Amit tehát a manicheista hagyomány közvetít felénk, az másodlagos , mellékúton érkezõ tudás. A szkíta õsbölcsességnek azonban van egy közvetlen, egyenes ági örökösödési vonala is, s ez Atilla népén át vezet a magyarsághoz. A hun-magyar azonosítás általános elterjedtsége ellen szól az a körülmény is, hogy e nézettel egy idõben élt az avar-magyar és a szkíta-magyar azonosság gondolata is - írja az egyébként e tekintetben szélsõségesen szkeptikus Györffy György Krónikáink és a magyar õstörténet címû tanulmányában ( 131. o. kiemelés tõlünk).

Ami mindebbõl bennünket most közvetlenül érdekel: a szkíta-magyar kontinuitás ( mondai, azaz újjászületések sorozatában megvalósuló létfolytonosság) tudatos vállalása, meg-megújuló hullámokban ugyan, de az elmúlt évezredben mindvégig érezteti jelenlétét a nemzet gerincét képezõ magyar nemesség dokumentált eszmevilágában. Ha a szkíta nemzeti-népi szertartásrend mélyebb értelmét, s vele Rasdi asszony és sorstársai végzetterhes helyzetét - féI évszázaddal a keresztvíz alá hajtás után - tisztán akarjuk látni, akkor a mondottakat mindenesetre nem árt alaposan fontolóra venni.

Továbbmenve: azt is érdemes kihüvelyeznünk a ránk maradt - bizony, hellyel-közzel igencsak hézagos dokumentumanyagból, mi az, ami közösnek tekinthetõ ama bizonyos szkíta bölcsesség sámáni, illetve manicheista leszármazás-vonalában.

Elsõ tételünk a világos és sötét erõk küzdelme, az elõbbinek önkéntes áldozatok sorozatában megvalósuló végleges gõzelmével. A hazai táltos-hiedelemkörbõl a fehér és a fekete táltos szerepének definíciószerû elkülönültsége, a kétféle minõség állatalakban történõ, szakadatlanul meg-megújuló küzdelme idézhetõ ide, egyfajta fû alatti továbbélés tanúbizonyságaként. A manicheista vonulat viszont nyíltan, írásban is nyilatkozik errõl a kettõsségrõl. Evodiusnál (429 elõtt) például ezt olvashatjuk: Mánész tehát azt mondja, hogy két természet van: az egyik jó, a másik rossz. A jó csinálta a világot, a rossz miatt vált olyanná, amilyen. ( Adam 1969., 71. o.) Thmuiszi Szerapion (350 körül) szerint pedig ...azt mondják a manicheusok: a Sátán testét viseljük, de a lélek Istené. A test így rossz, a rosszból jött elõ, a lélek pedig jó, a jóból veszi kezdetét; tehát kettõ az õselv és kettõ a lényeg; és a két õselv lett az okozó, az egyik a rossz testé, a másik a jó léleké. ( Adam 1969., 59. o.)

Második tételünk így szól: a szkíta õsbölcsesség három rétegû (emberszabású) világképében a felsõ világ a szellemiségnek, a középsõ a lelkiségnek, az alsó a testiségnek felel meg. A sámánutazások három világrétegérõl van itt szó, amelyek a révülés során más más úton-módon közelíthetõk meg. A manicheista hagyomány egy kései hajtása, egy bogumil imádság viszont a test-lélek-szellem hármasság meghatározó szerepét emeli ki ebbõl a jellegzetes kozmikus üdvtörténeti összefüggésrendbõl.

Tisztíts meg engem, Istenem!
Tisztíts meg engem, bensõmet-külsõmet.
Tisztítsd meg testem, lelkem, szellemem,
növekedjenek bennem fénymagok,
hogy fáklyává lehessek.
Hadd legyek láng,
hogy mindent enmagamban
s magam körül is mindent
fénnyé válthassak át.
(Siegert 1985., 61. o.)

Harmadik tételünk: a két õselv konfliktusos kapcsolatából a test-lélek-szellem hármasságon át fokról fokra kibontakozó világ a maga legáltalánosabb érvényûnek, egyszersmind legállandóbbnak mutatkozó kereteit a tizenkét elemû Állatövben (Zodiákus, Napút) találja meg. A sámánszertartások - például az obi-ugorok nevezetes medvetora - során eljárt táncok jellegzetes kéz-, láb-, illetve törzs-mozdulásai rendre ezeknek az évköri egységeknek a jelekké érett folyamatábráit idézik elénk, félreérthetetlenné téve, hogy a szétszórtság hétköznapi állapotából ilyenfajta kereten át, mintegy ennek a sajátos ritmusrendszerére áthangolódva vezet az út a magasabb, illetve mélyebb (teremtés-közelibb) régiók felé. A manicheizmus idevonatkozólag is írásos tájékoztatással szolgál. A ránk maradt szövegekben többször is szerepel, a legkülönfélébb összefüggésekben, az Állatöv, mint az anyagba alámerült fény sajátos szervezõdésû mûködési terepe. Theodor bar Konai (790. körül) ezzel összefüggésben magának a vallásalapító Maninak a nevét is megemlíti, mint aki közelebbi kapcsolatba került a csillagjóslás tudományával, s rajta keresztül az égitestekkel, valamint azok mozgási övezetével, a Zodiákussal. És a szellemek, valamint a Nap, a Hold és a csillagok imádását is tanította. Sõt a sorsmeghatározás és a horoszkóp dolgában is ügyesnek bizonyult. ( Adam 1969., 77. o.) A Napúttal kapcsolatos tudás fokozatos hanyatlását - al-Biruni 1030. körül írott monumentális India-könyvének egyik utalása szerint - ugyancsak maga Mani panaszolja fel, ekképpen: Tudjátok meg, hogy a világhelyzet megváltozott és átalakult, és ennek megfelelõen átalakult a papság is. Igen, megváltoztak az égi szférák. A papok pedig a csillagképekre vonatkozó tudás területén, ezek körpályáját illetõen, nem rendelkeznek már olyan mértékû gyakorlattal, mint amilyenre atyáik még képesek voltak, ehelyett csalással tévedésbe visznek. Csak véletlenül következik be, amit mondanak: gyakran azonban nem történik meg ez. ( Adam 1969., 26. o.)

Negyedik tételünk a reinkarnáció tanára vonatkozik. Bármily meglepõen hangozzék is, ez a tanrendszer a samanizmusnak - legalábbis az obi-ugorok körében máig eleven - gyakorlatában a maga teljes kifejlettségében dokumentálható. (Vö.: Schmidt Éva 1993/1-2.) Ami a manicheizmus idevágó elképzeléseit illeti, erre vonatkozólag most elégedjünk meg két rövid idézettel. Az elsõ a nevezetes Acta Archelai -ból való, s így szól: Ha valaki megöl majd egy kismadarat, kismadár lesz, ha valaki megöl majd egy egeret, õ is egér lesz. ( Adam 1969., 57. o.) A második a Suidas-Lexikon Mánész szócikkében található: És valamiféle átkos lemerüléseket és éjszakai, törvényellenes együtt hálásokat... végeztetett, egyik testbõl a másikba való átköltözést és más görög dolgokat tanítván. ( Adam 1969., 78. o.)

Ötödször és végezetül: mindkét vonalon, a samanizmusén és a manicheizmusén egyaránt, ha nem is azonos egyértelmûséggel, az egyetlen, igaz Isten (s a vele súlyra-rangra össze nem vethetõ, hangsúlyozottan nem isteni természetû Anyag) fogalmához, illetve tiszteletéhez jutunk el. A samanizmusra vonatkozó adatokat már 1940-ben közzétette, korrekt forrásadatolással, Kallós Zsigmond, Regösdalaink rejtélye címû tanulmánysorozatának V. kötetében. Eszerint a szibériai és Volga-vidéki térítések során a sámánok így vágtak vissza az õket többistenhitûséggel vádoló ortodox papoknak: Mi is csak egy Istent imádunk, aki a mindenséget létrehívta; a szellemek, akiket tisztelünk és akiknek áldozatokat mutatunk be, a ti szentjeiteknek felelnek meg, azokat pedig ti is áldozatokkal tisztelitek meg. Miért kárhoztattok hát bennünket? (A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk: itt nem egyenes idézettel, hanem értelemszerû szövegtömörítéssel állunk szemben!)

Ez a vallomás kísértetiesen emlékeztet kiváló múlt századi történészünk, Szabó Károly, 1878-ban megfogalmazott, a honfoglalás és a Szent István-i térítés közötti idõszak magyar vallási helyzetét jellemzõ mondatára: ...õseink vallása az Egyisten imádásán alapult, kit az általa alkotott természet elemeiben, a tûzben, vízben, levegõben és földben tiszteltek... ( Szabó 1878., 431-432. o.) Már Szabó Károly is, s az õ nyomán késõbb Badiny Jós Ferenc, mint eme hitbéli sajátosságok elõzményére, hivatkozik arra, amit Theophylactus Simocatta , VII. századi bizánci író fogalmazott meg a turkokról: A turkok tisztelik a tüzet, a levegõt és vizet, a földnek énekeket zengenek; de csak azt imádják és tartják Istennek, aki az eget és a földet teremtette. ( Szabó 1878., i.h.: Badiny Jós 1986., 19., 21. o., 15. jegyzet.)
Ha viszont a turkoknak (fordításban olykor törökök formában) nevezett nép késõbbi, IX. századi történetére vonatkozó adatokat is figyelembe vesszük - ez idõ tájt, mint ismeretes, ez az elnevezés már elsõsorban a honfoglalásra készülõ, illetve azt végrehajtó, annak gyümölcseit élvezõ magyarság megjelölésére szolgál a bizánci szóhasználatban! -, akkor ismét kerekre zárul a sámánizmus, illetve a manicheizmus dokumentációjából kirajzolódó kép. A szót most Fehér Mátyás Jenõ , a középkori magyarországi inkvizíció történetének kutatója veszi át. A kievi várban már manicheusoknak nevezi a magyar vezetõ réteget, tehát Álmos családját, Photius bizánci pátriárka. Eretnekséggel foglalkozó »apologetikus« iratában seregszemlét tartva a bizánciakkal kapcsolatos népek fölött, 895-ben írja, hogy a »kievi törökök manicheista eretnekség hívei«. ( Fehér 1968., 138. o. - kiemelések a szerzõtõl.)

Rasdi asszony szkíta nemzeti-népi rítus-hoz igazodó hitvilága ily módon fokról fokra kezd megvilágosodni elõttünk, s vele annak az engesztelhetetlen gyûlöletnek a mélyebb oka is, amellyel a mindig, mindenütt kizárólagosságra törekvõ judeokrisztianizmus fanatikus hívei, megingott hatalmukat csalárd módon visszaszerezvén (a fehérvári béma-ünnepség brutális szétverésére gondoljunk most!), ellene fordultak. Ez a mint láttuk, kifejezetten hazai gyökerekbõl táplálkozó hitvilág ugyanis jellegzetesen másként ítélte meg a kereszténység központi tételeit, illetve alakjait, mint a maguk hagyományaira építõ zsidó-keresztények. Hogy ez az eltérés például Jézusra vonatkozóan milyen mértékû lehetett, azt éppen a zsidó (a keresztény hittel nem fertõzött, ortodox zsidó ) hagyományból tudhatjuk meg. Ezúttal ismét Badiny Jós Ferencet kell idéznünk, aki az általa és munkatársai által életre támasztott Magyar Hit alapvetõ tételeit taglalva, a következõ, figyelemre méltó megállapítást teszi: A Magyar Hit tehát elfogadja a talmudi álláspontot, mely szerint Mária - azaz a Talmudban Mirjam, a hajfonó - fiát, a mi Urunk Jézust - Nimrud fiának nevezik... (Talmud, Pesachim 94. a. lap. Rasi.) Így a Talmud állítása teljesen megegyezik a Mah-Gar nép hagyományaival, mert az Úr Jézust mi is Nimrud nemzetségbelinek hisszük és valljuk. ( Magyar Hit 1974., 6. o., kiemelések a szerzõtõl. - Megjegyzendõ: a könyvecske névtelenségbe burkolózó szerzõje, Badiny Jós Ferenc, a Mah-Gar nép-nevet a sumer helyett, mint annak eredeti névváltozatát használja, s a magyarságot egyenes ágon ebbõl a népbõl vezeti le.)

Ha figyelembe vesszük, hogy ezen a leszármazási vonalon a magyar hagyomány Atillát , s az õ közvetlen utódaiként tisztelt Árpád-házi királyokat (köztük a szkíta vallást tiltó I. Endrét és a Rasdi-ölõ I. Bélát!) is számon tartja, akkor megérthetjük, miként örökítõdhetett ez az apokrif Jézus-tisztelet a hun-avar-magyar (turk) etnokulturális folyamatosság útján egyenes vonalon a szkíta õsforrástól a pogánylázadásokig s tovább, jószerével napjainkig. De azt is megérthetjük, hogy a judeokrisztianizmus egy ilyen Jézus-családfát soha, semmilyen körülmények között sem fogadhatott el, s ezt a merev elutasítást a maga (ószövetségi eredetû) törvényeire hivatkozva abszolút jogosnak is hirdethette - végeredményben ugyancsak a mai napig. És végsõ soron ennek az egyoldalú döntésnek lett az áldozata sok-sok szerencsétlen sorstársát megelõzve - Rasdi, a varázslónõ.

Budapest, 1993. november 14.