Rovásírás kultúrökológus (műveltségi környezetkutató) szemével: a fenntartható életre nem a latin vagy a rovásírás a veszélyes, hanem az emlékezetkiesés.

ROVÁSÍRÁSOS HELYNÉVTÁBLA

Részletek Dr. Győri-Nagy Sándor, kultúrökológus (műveltségi környezetkutató) írásából. 

A Bács-Kiskun megyei Izsák neve 2009. szeptember 25. óta rovásírással is ott büszkélkedik a kecskeméti úti településbejárónál. A latinbetűs hivatalos mellett. „Tájidegen” – mondta rá valaki. Melyik? – kérdezhetnénk, ha osztoznánk a megosztók „vagy-vagy” szemléletében. Csak hát akkor a Szentkorona latin és a rovásba hajló görög felirata közt is választanunk kéne. Pedig tudjuk, hogy a földi és az égi szakralitás milyen jegyeivel ruházta fel őket a velünk is történt történelem. De kapcsolódik-e fenntartható életért küszködő korunk számára fontos, „megszentelt” üzenet a rovásíráshoz is, ahogy figyelemre méltón fogalmaz a katolikus püspöki konferencia legutóbbi körlevele a globális civilizációval szemben a kultúránkról.

A rovásírás székely, véli tudni a köztudat. A tudósabb, vagy inkább tudálékosabb köztudat még a „székelymagyar” rovásírás „eredetét” is tudni véli. A „kölcsönző” kutatók előtt meg az egyes elemek „hozzánk kerülésének” útja se titok. Legyen az ő dolguk. Annyi bizonyos, hogy más nyelveken aligha mondható ugyanígy: valakinek „sok van a rovásán”. A mai magyar azt érti ezen, hogy „van miért haragudni rá”. De mit is teszünk azzal, akit megrovunk a rosszért? Mit, mivel és hogyan is tettek az eleink a magyar nyelv tanulsága szerint, ha róttak?

Mert nem csupán „megróni”, valakinek valamit „felróni” is csak magyarul lehet. A mai magyarnak ehhez ugyan már elég a kimondott szó vagy az írás: a számítógép. Ezen a két módon „adunk számot” mostanság mindarról, amit emlékezetünkben „számon tartunk” a valakiknek felróni valókról. Így volt ez a gépek előtt is. A kimondott szó akkor is tudott bántani, rágni a másik lelkében, akár a szú a fában. De a régieknek az íráshoz nem kellett se gép, se papír. Elég volt nekik az, amit a saját környezetük adott. A hegyi kultúráknak főleg a kő. Másoknak az agyag volt az anyag, avagy a fa meg a csont. Minekünk akármelyik.

Egy rövidebb (fáról, hosszabb ágról metszett) rúd-féle bárhol akadt. Ezzel akár el is lehetett páholni a rútul viselkedőt: kiebrudalni a faluból vagy ehelyett rabsorsra vetni. De akit megrónak, sőt éles, metsző hangon rá is rivallnak, az rendesen ríni szokott, ha van benne lélek. Mert a vágásnak nem csak az anyagi testben: a lélekben is következménye van, amit a magyar nyelv egészben szemléltet. A bűnös aztán elrévedezhet magában a régi dolgain, amiket ugyan nem rág el az idő egészen, de reves, barázdált-hiányos emlékké tehet a közemlékezetben. Míg ravatalra nem kerül s el nem rohad. Ez cselekvésben és nyelvi ábrázolásban osztatlan egész minálunk.

Ezért nem is folytatom a rovásírás ró-, rov-/roh- röv- rev-, rév-, rí-/riv- stb. gyökének hatalmas szervezetét a magyarban. Zárjuk itt azzal, hogy egyetlen általam ismert nyelv rendszerében sincs ennyire családosulva, mint a miénkben. Ezért az Izsákra települt székely és erdélyi barátaink csak az általuk jobban megőrzött közkincset emelték méltó helyére. Köszönet érte nekik. De ezzel nem csak a mellőzött nyelvi közkincset emelték a figyelem középpontjába. A nyelv nincs egyedül, bár alapjelrendszere egy kultúrának, amelynek a nyelv mellett sok-sok életfenntartó jelrendszere van. Mert a kultúra tájból vett és tájban megtartó tudás, amely legalább annyira jellemzi megtartó közösségét, mint a közösségfenntartó tájat.

 De „tájidegen”-e végül maga a rovás? Nem csupán úgy, hogy „nem magyarországi magyar”. Úgy is, hogy netán idegen kultúrákból való? Most már persze nehéz elhinnünk a kölcsönzők és másfelé mutogatók bölcselkedéseit. Mégis tény, hogy technikája, sőt neve sem ismeretlen máshol. Mi lehet ennek az oka? Vegyük a rúnát. A rúna is rovás, csak német, ráadásul ugyanabból a gyökből képzik a nevét is, mint a magyarban: Rune. S végképp zavarba ejtő a hozzá való pálca német nevével együtt, ami Rute. Ennek még nyúlt gyöke is azonos a magyarral, íme: Rut-/rúd. Igaz, a rováspálca neve németül Kerbholz. Azaz: ha valaki vette valakitől, nem mi őtőlük. De kellett-e nekik is venniük mitőlünk? Bárkinek bárkitől?!

...

A hajdani germán-frank határon folyik a Rajna. Német neve Rhein, a francia Rhone. Ezen keltek át Atilla király hunjai 451-ben, a catalaunumi csatamezőkre tartva a Kárpát-medence rónáiról. Nem vittek oda, s nem hoztak onnan se víznevet, se őstudást hordozó ősgyököt. A magyar paraszti kertekben ma is rónára vetik a borsót, zöldséget, répát. Nem a sík, sima földre, aminek a rónát a „szláv”-ban koholt „rovna zemlja” alapján a civilizáció finnugor nyelvészete mondja.

A „rónára vetés” kapaheggyel, szerszámnyéllel karcolt borozdácskába vetést jelent. Petőfi is „rónaság”-ról, az Alföld síkjába vájt sok-sok rónáról beszél. Ezeket a rónákat a medence szelíd vizei rótták az alföldi tájba, szélesen, sekélyen folydogálva, szivárogva-párologva. Ez ismétlődött évente ősztől tavaszig, évszázezrek óta. Míg a civilizáció 19-20. századi „vízrendezése” véget nem vetett ennek a tájéltető pulzálásnak.

...

Ezért van, hogy a hátak házai alatt évezredek mocsárlakó, magyar kultúrájának nyomait leljük. Innen kerültek elő az óriási hombáredények. Rajtuk a még nedves agyagba rótt állati, növényi és más talányos jelek. Jelentésüket csak találgatja a civilizált ember, sokszor puszta dísznek vélve őket. 6-8000 éves edénytöredékek, termékenységszobrocskák, kultikus nőábrázolások, csonteszközök, tele karcolt, különös mintákkal. A mintegy 7000 éves Kökénydombi Vénusz „ruháját” rovásjelek tömege borítja.

Egy részük bizonnyal számjegy, esetleg gyermekszámot jelöl. Fölöttük világosan fölismerhető a „zs” rovásjel. Ehhez a szarvasi avar tűtartó a maga ezerkét-ezerötszáz éves rovásírásával „gyerök”. László Gyula is megfogalmazza, hogy ezek sok egykorú lelettel együtt „felvetik az európai neolitikus (=újkőkori) írás meglétét”. A kunhalmok tanulsága szerint a rovásírásos jelrendszer egészen a nyugati orientációjú István-korig folyamatos a Kárpát-medencében. Csak ekkor váltja fel hivatalosan a latin. Az izsáki rovásos helynévtábla csak törleszt valamit az ezerpárszázéves emlékezetkiesés bűnéből, amely a rovásunkra írható. Akár rovásjelekkel. Jelezve, hogy a fenntartható életre nem a latin vagy a rovásírás a veszélyes, hanem az emlékezetkiesés.

(Dr. Győri-Nagy Sándor, kultúrökológus. Megjelent: Átalvető, 2009 decemberi szám, 44-45. o.)