Mit mond nyelvünk a legelső világlétezőről? Az első létező minden későbbi létező oka, tehát maga a végső, pontosabban: első ok. Van-e erre a minden más létezőtől független létezőre a magyar nyelvnek kifejezése? Ami nem más által létezik, az eleve létezik.

Az első létező tehát eleve létezik. Első, eleve, lét – a magyar nyelv logikája az “el”, “él” szótőt emeli ki az első elv összefüggésében. Az első létező tehát – engedve a nyelvi logikának – az első élő, az eleve élő. És ha figyelembe vesszük, hogy az első élőnek egyben első és egyetemes oknak is kell lennie, akkor egyetemes magyarázatul is kell szolgáljon – vagyis eljutunk az első elv fogalmához. És ebben ismét visszajutunk a magyar nyelv logikájához, mert az “elv” szó tökéletesen beleillik az első-eleve-élő-lét fogalomsorba, alaki és tartalmi szempontból egyaránt! Az első, eleve élő tehát – az első elv!

Az élő, az élet elve! A magyar nyelv logikája szerint, a magyar nyelvet teremtő közösség szellemisége, világérzékelése szerint tehát az első világlétező – az élet, az első, tehát az elvi szinten, az elvi létsíkon. A megvalósult világ későbbi természetű, az élet elve kibomlásának, megtestesülésének tekinthető! Ez a válasz a Világegyetemet élő természetűnek jelöli meg, és egyik következménye az, hogy akkor értjük meg a világot igazán, ha felfogjuk, hogyan kapcsolódik a kozmikus életelvhez, mennyiben segíti elő az élet kibontakozását.

A magyar mágusok a Világegyetemet a Csodaszarvas jelképével szemléltették. A mágikus világlátásban minden él, a Világegyetem nemcsak a csillagok látható világa, de egyben a minden anyagi felszín mögött ott létező belső világok együttese, a közösség tudatmezeje alkotja.

A létezők belső világainak, lelkivilágának, legszentebb érzéseinek együttese alkotja az élő Világegyetem szellemi, irányító mag-erejét, azt a természeti erőt, ami áthatja a természeti világ egészét. A csillagvilágot áthatja egy egyetemes életelv, aminek neve: ÉL-ET. Ezért a Nap neve is: ÉL.

Ez az ősi magyar elnevezés sok világnyelvbe is bekerült, így a görögbe is, HÉL-IOSZ: A NAP; HEL-LASZ: A Nap országa, hélium: a Nap kémiai eleme stb. (Grandpierre K. Endre, 1996). A növényvilágot átható, változásait, fejlődését irányító elv: a természeti életelv. Ezt érzékeli a magyar nyelv a növények legfőbb jellegzetességében, az IL-LAT-ban. Az állatvilágot irányító természeti-kozmikus elv: a lélek elve. ÁL-LAT, É-LET, LÉ-LEK – rokon értelmű ősszavak a magyarban.

A LÉ-LEK világának alkotója: az ÉR-ZÉS. Az emberi világot átható elv, az az elv, amitől az ember embernek tartható: az ÉR-TELEM. Az ÉR-T-ELEM szótöve pedig egy mássalhangzó átvetéssel: T-ÉR, ami pedig közel esik alakban és tartalomban a TER-EMTŐ-höz. ÉL-ET, IL-LAT, ÁL-LAT, ÉR-TEL-EM, a világot átható négy első-végső EL-V (ami tartalmában és alakjában megegyezik a káldeus IL-U-val). A Világegyetemet tehát a magyar nyelvet megalkotó közösségi, nemzeti értelem máig megőrződött gondolati nyomai alapján egy értelmes, élő és érző teremtő erő teremtette.

Nyelvi-logikai, tartalmi és alaki vizsgálatomat történelmi bizonyítékokkal is meg tudom erősíteni. A magyar nyelv fent bemutatott logikája egyezést mutat a káldeus mágusok görögöknél fennmaradt tanításával. A görög sztoikusok ugyanis minden jel szerint (ld. pl. Tarn, 1952) a káldeusoktól vették át a négy őselv szellemi értelmezését.

Chrysipposz tanításában a négy őselv: az exisz (a létezés), a füzisz (a növényi világot éltető erő), a pszüché (az állatvilágban megjelenő lélek) és a nousz (az emberi világot hajtó természeti erő, az értelem). Külön figyelemre méltó a gondolatláncban az egyes világlétezők – csillagvilág, növényvilág, állatvilág, embervilág – társ-szerepe, kozmikus egyenrangúsága, az életelv megvalósulásának egy-egy szintjeként felfogása, a kozmikus világfa, életfa többágúságának eszméje.

A fentiekben olyan döntő érveket mutattam be, amik a Világegyetem élő, értelmes, teremtő erővel rendelkező egészként felfogását a magyar-szkíta-káldeus kultúrkörből eredeztetik. Ennek szellemében a Pitagorásznak tulajdonított második fő tantétel, a Kozmosz rendjének eszméje, és a létezők egyenrangúságának tétele a lélek erkölcsi kötelezettsége eszméjéhez hasonlóan a magyar mágus kultúrából átvettnek tekinthető. Marad a harmadik tantétel: a számok kozmikus jelentőségének tana. Vajon ez a tétel már valóban a görögöknek, Pitagorásznak tulajdonítható?

Guthrie (1962) az ókori tudomány történetének egyik legjelesebb alakja, Otto Neugebauer eredményeire építve megállapítja, hogy a matematika tudományát nem a görögök találták fel, hanem a mezopotámiai (káldeus) kultúrából vették át, a csillagászat tudományához hasonlóan. Így tehát minden okunk megvan rá, hogy – Dodds vélekedésével szemben – Pitagorász mindhárom korszakalkotó felfedezését a magyar-szkíta-káldeus kultúrkörből eredeztessük!