A nyelvészettudomány mai álláspontja szerint a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba, azon belül a finnugor nyelvek közé tartozik; a finnugor nyelvrokonság elméletét vallja a Magyar Tudományos Akadémia és szerte a világban a tudományos közélet. A magyar nyelv rokonságára vonatkozóan ezen kívül több egyéb álláspont is létezik. Megkíséreljük a jelenlegi elméleteket, álláspontokat sorbavenni:

A reformkorban, amikor általánossá vált a magyar nyelv használata, Vámbéry Ármin utazásai eredményeképpen mélyrehatóan elemezte és 1869-ben kiadta Magyar és török-tatár szóegyeztetések címen összehasonlító elemzéseit.

A mű nyomán kirobbant az ugor-török háború néven elhíresült nyelvtudományi vita, melynek során Budenz József és Hunfalvy Pál cáfolatai után végül Vámbéry elállt elméletétől, amely szerint a magyar török eredetű nyelv volna.

(Érdekes lenne ennek újra utánanézni, melyik oldalról milyen érvek-ellenérvek hangzottak el, hogy mai szemmel dönthessük el, mi is szól az ugor, és mi a török nyelvrokonság mellett!)

Az urál-altaji nyelvcsalád a nyelvcsaládok egy feltételezett tágabb csoportja. Két nyelvcsaládot és ezen belül öt fő nyelvcsoportot sorolnak ide:

Egyes elméletek ide sorolják a japán nyelvet és a koreai nyelvet, a két nagy távol-keleti ragozó nyelvet is. Mások az urál-altaji nyelvcsaládhoz, illetve annak egyes tagjaihoz kapcsolják az ajnu nyelvet, az ókori sumer nyelvet, az etruszk nyelvet, az indiai dravida nyelvcsaládot, valamint a paleoszibériai nyelveket, ezzel az amerikai földrészre is kiterjesztve a nyelvcsaládot. (Lásd: agglutináló nyelv.)

• • Uráli nyelvcsalád:

     

  • Finnugor nyelvek

  • Szamojéd nyelvek

  • Altaji nyelvcsalád:

  • Török nyelvek

  • Mongol nyelvek

  • Mandzsu-tunguz nyelvek

Tudományos elfogadottság

Az uráli-altaji nyelvcsalád létezése korábban elfogadottabb volt, ma viszont a történeti nyelvészek többsége nem tartja eléggé megalapozottnak. Vannak, akik az altaji nyelvcsalád létezését is kétségbe vonják, nem találván elegendő nyelvészeti bizonyítékot a török nyelvek, a mongol nyelv és a mandzsu-tunguz nyelvek közös eredetére sem. A hasonlóságokat ezek a kutatók nem a közös eredettel, hanem csupán a történelmi érintkezések során bekövetkezett nyelvi kölcsönhatással magyarázzák. Az elmélet hívei szerint azonban túl nagyszámúak és szabályosak ezek a hasonlóságok ahhoz, hogy pusztán véletlenszerű nyelvi kölcsönhatásokról legyen szó.

A rokonítás alapja

A feltételezett urál-altaji nyelvcsaládot alkotó nyelveket és nyelvcsaládokat nem a szókincsbeli megfelelések kötik össze egymással. Ilyeneket csak kis számban lehet kimutatni, elsősorban a személyes névmások és személyragok mutatnak hasonlóságot valamennyi nyelvcsalád között. A rokonítás alapja ehelyett inkább ezen nyelvek feltűnő nyelvszerkezeti hasonlósága. Az urál-altaji nyelvcsaládba sorolt valamennyi nyelvre jellemzőek a következő vonások:

• Ragozó szerkezet (agglutináció)

• Magánhangzó-harmónia.

• Mássalhangzó-torlódás kerülése.

• Dinamikus hangsúlyozás hiánya.

• Nyelvtani nemek hiánya.

• Tulajdonragok használata.

• Birtoklást kifejező ige hiánya.

• Létige hiánya.

• A főnév és melléknév, illetve számnév nyelvtani egyeztetésének hiánya.

• 
  

Közös őstörténet

Az uráli és altaji nyelvek beszélői óriási területen szóródtak szét a történelem folyamán a Távol-Kelettől a Kárpát-medencéig. A közös eredet hipotézisét a nyelvszerkezeti hasonlóságok mellett támogatják az évezredekre visszanyúló hasonló kulturális vonások is. (Turáni elmélet.)

Az urál-altaji, az indoeurópai és más nyelvcsaládok rokonsága

Az uráli nyelvcsalád és az indoeurópai nyelvcsalád közötti névmásragozási és egyéb szókincsbeli hasonlóságokra már régen felfigyeltek a kutatók. Ez alapján beszélnek uráli-indoeurópai nyelvcsaládról is. Mások vitatják a közös eredetet és a hasonlóságokat a két nyelvcsalád kialakulása során történő nyelvi kölcsönhatásokra vezetik vissza.

A nosztratikus nyelvcsalád szintén vitatott elmélete az uráli és altaji nyelvcsaládokon kívül a tágabb rokonság körét kiterjeszti az indoeurópai nyelvcsaládra, sőt további nyelvcsaládokra is. Az elmélet szerint ebbe az ú.n. makronyelvcsaládba tartoznak többek között az indo-európai nyelvcsalád, az uráli nyelvcsalád és az altaji nyelvcsalád, valamint az afroázsiai nyelvcsalád, az ókori sumer nyelv és etruszk nyelv, a koreai nyelv, a japán nyelv, az ajnu nyelv, a paleoszibériai nyelvcsalád, az indiai dravida nyelvcsalád és egyes kaukázusi nyelvek.

Magyar-türk (turáni) elmélet

A magyar-türk nyelvrokonság elmélete Vámbéry Ármin 19. századi kutatásait eleveníti fel. Eszerint a magyar az altaji nyelvcsaláddal, ezen belül a türk nyelvekkel és a hun nyelvvel áll közelebbi rokonságban. Az altaji nyelvcsalád a török vagy türk (ujgur, kirgiz, oszmán-török, kun stb.), mongol, mandzsu, hun, avar stb. nyelveket öleli föl, de távolabbi rokonságba hozzák vele a finnugor nyelveket is. Ilyen értelemben szoktak urál-altaji nyelvekről beszélni, amelyben az uráli a finnugor nyelveket jelöli. Az elmélet mellett szólnak a nyelvszerkezeti, nyelvtani hasonlóságok és bizonyos szókincsbeli egyezések mellett a magyarság belső-ázsiai, turáni kulturális kapcsolatai, a zenei, néprajzi, életmódbeli párhuzamok, továbbá történeti hagyományaink hun-magyar azonosságtudata.

Sumer-magyar nyelvrokonság

A sumer-magyar nyelvrokonság kapcsolatának feltételezése és vizsgálata a sumer nyelv felfedezésétől datálható, az elmélet első felvetői nem magyarok, hanem a nyelv első leírói voltak, akik eredetileg egy igen tág, sumer-turáni-altaji nyelvi egységben gondolkodtak. A két nyelv kapcsolatát ma is többen vizsgálják - elsősorban külföldön élő magyarok -, különböző, tudományos szempontból erősen megkérdőjelezhető módszerekkel és eredménnyel.

Kelta-magyar nyelvkapcsolat elmélete

A kelta nyelvek összefoglaló elnevezés az indoeurópai nyelvcsalád nyugati ágát alkotó – nem germán és nem itáliai nyelvekre, amelyek feltételezhetően egy, az itáliai alapnyelvvel közeli rokon indoeurópai nyelvjárásból (kelta ősnyelv vagy alapnyelv) váltak le. A kelta alapnyelv valószínűleg Közép-Európában, az ókori kelták őshazájában alakult ki az i. e. 1. évezred elején. Az első ismert, bizonyíthatóan kelta kultúra a Duna felső folyása mentén és attól északra volt (La Tène kultúra).

Kecsua-magyar nyelvhasonlóságok

A kecsua nyelv (saját elnevezése Runa Shimi/Simi vagy Qhichwa Shimi/Simi, spanyolul quechua), az egykori Inka Birodalom nyelve, az andoki-egyenlítői nagy nyelvtörzs andoki törzsén belül a kecsumara nyelvcsalád önálló, kecsua ágát alkotó indián nyelv, számos nyelvjárással. Anyanyelvi beszélőinek száma több mint 9 millió Bolíviában, Peruban, Ecuadorban, Chilében és Argentínában; közülük a spanyol mellett második hivatalos nyelv Bolíviában és Peruban. Nem egységes nyelvről van szó: több mint 40 változata ismeretes, amelyeket egyes nyelvészek nem is nyelvjárásoknak, hanem egymáshoz igen közeli (többé-kevésbé kölcsönösen érthető), de különálló nyelveknek tekintenek (→makronyelv).

Tamana-kutatás

A világ bármely táján föllelhető magyarul érthető földrajzi neveket vizsgálja.

Bibliai szóhasonlítások

A Bibliában található állítólagos magyar neveket vizsgálja.

Etruszk-magyar nyelvrokonság

Legutóbb az etruszk-magyar nyelvrokonság elmélete került előtérbe Mario Alinei olasz nyelvész kutatásai alapján.

Az etruszk a flektáló nyelvek sorába tartozott, vagyis a szavakhoz kapcsolt toldalékok több grammatikai információt is hordoztak, de bizonyos agglutináló vonásokat is hordozott. Ragozta a főneveket, névmásokat, továbbá az igéket; de mellékneveit, határozószóit és kötőszóit nem. 5 nyelvtani esetet használt: ezek a nominativus, accusativus, genitivus, dativus és locativus. Ismerte a nyelvtani nem fogalmát, alkalmazta a hím-, nő-, és semlegesnemet.

A nyelv kihalása a Kr. e. 1. századra tehető.

Zsirai Miklós Őstörténeti csodabogarak című munkájában (1943) megpróbálja felsorolni, hogy a magyar nyelvet a finnugor és török nyelveken kívül milyen más nyelvekkel próbálták még egyeztetni:

héber, egyiptomi, sumer, etruszk, hettita, baszk, perzsa, pelazg, görög, kínai, szanszkrit, angol, tibeti, tamil, korják, kamcsadál, jukagir, japán, ajno, dravida, maori, magar, csin, lepcsa, dafla, abor-miri, khasszi, mikir, munda, gondi, örmény, bodó, kocs, garo, kacsari, manipur, teluga, migal, brahui, tapka, manyók, szokpa, hórpa, szerpa, szunvár, garung, rodong, csuruszja, kulungya, bahingya, lehorong, szangpang, dumi, bután, kamu, humi

Érdekes irány az ősnyelv elmélete

Az ősnyelvkutatás egészen új keletű tudomány. Két fő iránya van. Az egyik az úgynevezett nosztratikus nyelvcsalád kutatása. Ennek nincsenek különösebb magyar vonatkozásai jelenleg, mivel a magyar nyelv nem kerül szóba, vagy ha igen akkor csakis a rekonstruált finnugor szavakon keresztül.

A másik a szóbokor- vagy más néven szógyökrendszerből indul ki. Az elmélet szerint a magyar nyelv egységes szóbokor rendszere nem jöhetett létre a nyelvtudomány által feltételezett mértékű utólagos keveredésekből. A szóbokrok hálózata átszövi a nyelvet, és ez a hálózat szerves és egységes. Az elmélet vallói szerint ezt a magyarban könnyen látható egyszerű tényt a hivatalos magyar nyelvtudomány tagadja és az általuk alapműnek tekintett Czuczor-Fogarasi szótárt, illetve a külföldön is használatos belső rekonstrukció módszerét ignorálja. A hálózat széttöredezve megtalálható más nyelvekben is, de csak romjaiban, míg a magyarban teljesen vagy nagyságrendekkel teljesebben. A más nyelvekből átvett szavak vagy gyökeret vertek, azaz a megfelelő szógyök jelentéskörébe vonódtak vagy csak speciális használati körben maradtak meg vagy kihullottak az adott nyelvből.

Nagyobb mennyiségű szó átvételének hatására, illetve a szógyökök jelentésének elhomályosulása miatt ez a hálózat a nyelvek többségében szétszakadozott. A szóbokrok építkezésének logikája (önhasonlóság, természeti formák) miatt a magyar nyelv kialakulásakor vagy egy műnyelv (egyfajta megtervezett „lingua franca”), mint pl. az eszperantó, vagy – a gyökök mögött rejlő ikonikus képeket is figyelembe véve – az emberi elme fejlődésével párhuzamosan fejlődött. Majd a továbbiakban, ahogy az emberi gondolkodás és kultúra fejlődött, úgy fejlődött a nyelv is, az alapfogalmak köré úgy bokrosodtak a szóbokrok. Az ily módon létrejött ősnyelv a legtisztábban a ma magyarnak nevezett nyelvben őrződött meg az elmélet szerint.

Feltételezik továbbá azt is, hogy kulturális szempontból a magyarok elődei inkább átadók semmint átvevők voltak vagy legalábbis rendkívül sikeresen beépítették az átvett tudást és annak szavait, illetve, hogy jóval hosszabb ideje élnek a Kárpát-medencében és környékén. Ez utóbbit az elmélet képviselői igazolva látják az újabb genetikai, régészeti, embertani, összehasonlító népzene-tudományi, népművészeti (tágabb értelemben a népi műveltség által megőrzött elemek), írástörténeti, sőt, a finnugor fősodorral szembemenő nyelvészeti kutatások által is.

A sumer-magyar nyelvrokonság lehetőségének első felvetői a sumer nyelvet először felfedező külföldi tudósok voltak az 1800-as évek második felében, akik a sumer agglutinatív jellegéből kiindulva próbáltak lehetséges leszármazott nyelveket találni az egyébként rokon nélküli sumernek. A magyar nyelvészeti irodalomba és kutatásokba az elmélet innen került át, elsődlegesen a finnugor-magyar rokonsági elmélet ellenpontjaként és szoros összefügésben a többi (türk-, altaji-, turáni-, stb.- magyar) nyelrokonítási elmélettel. Jelenlegi formájában ez az elmélet szinte az összes többit „bekebelezi” és magába olvasztja, közvetlen történeti és nyelvi fejlődést feltételezve a sumer, a turáni/altaji/türk és a magyar nyelv között.

Az elmélet jelenkori legfőbb kéviselői Badiny Jós Ferenc, Barabási László, történész, múzeumigazgató, Bobula Ida, történettudományi doktor, Csőke Sándor, nyelvész (A sumér ősnyelvtől a magyar élőnyelvig, 1969), Érdy Miklós, Gosztonyi Kálmán, nyelvész, a párizsi Saint-Michel Kollégium v. tanára (Dictionnaire d’étymologie sumérienne et grammaire comparée, 1975, magyarul:

Összehasonlító szumér nyelvtan, 1977), dr. Nagy Sándor, Padányi Viktor történész, író, Varga Zsigmond, debreceni egyetemi tanár, lelkész, teológus, nyelvész és vallástörténész.

Hóman Bálint történész 1943–44-ben írt, de csak 1985-ben megjelent Ősemberek – Ősmagyarok (Hungarian Cultural Foundation. Atlanta, GA. USA) című könyvében a következőket írja:

„A magyarság és a magyar nyelv kimmér–géta kapcsolatainak a megállapításával új értelmet kapna az eddig jóformán kizárólagosan műkedvelőknek átengedett szumir–magyar kutatás is. A szumirok nyelve mai ismereteink szerint (1943) jáfetita kaukázusi nyelvcsaládba tartozik, a magyar nyelv kaukázusi és ‘ismeretlen eredetűnek’ mondott ősi szavainak az elemzésénél tehát a jövőben nem szabad figyelmen kívül hagynunk a szumir és hatti–hurri

nyelvemlékeket.”

Csőke Sándor sumér–urál–altaji–magyar összehasonlító nyelvészeti tanulmányokat írt: A sumér ősnyelvtől a magyar élőnyelvig, Szumir magyar egyeztető szótár. /kiadás mikori?/

1975-ben jelent meg a Sorbonne magyar tudósának, Dr. Gosztony Kálmánnak a Dictionnaire d’étymologie sumérienne et grammaire comparée című összehasonlító nyelvészeti tanulmánya francia nyelven. Gosztony ugyanúgy, mint Csőke, kimutatott bizonyos egyezéseket a sumér és magyar nyelvben, szóállagban és nyelvtanban, melyek véleménye szerint a sumér és magyar nyelv közeli rokonságát, esetleg azonosságát hivatottak illusztrálni.

Gosztony 1050 sumér szó összehasonlítását végezte el, melynek végén a következő eredményt kapta: 23 egyezés van a latinban; körülbelül 40 az etruszkban(?); 20 az akkádban; 20 (a bizonytalanok nélkül) az örményben; kb. 50 a török nyelvekben (a kiegészítésekkel együtt kb. 75); 96 az északi finnugorban (kiegészítésekkel kb. 110); 923 a magyarban (ennek 8%-a csak valószínű). Ezenkívül 10 van a kaukázusiakban, 3-4 a baszkban, 3 a bretonban, 2-3 az arabban. (64. oldal) A vizsgált 53 sumér nyelvtani jellegzetesség eredménye véleménye szerint a következő: 21 párhuzamos a finnugorral, 24 a kaukázusival és 51 a magyarral (35. oldal).

A legtöbb sumerológus és asszirológus szerint hasonlóságok ugyan felfedezhetők, de a nagy időbeli és térbeli különbség miatt elképzelhetetlen a rokonság.

A magyar nép etnogeneziséről többet tudhatunk meg tibeti illetve arab, valamit bizánci forrásokból.