Kazárok: a VI. századtól a XI. századig említett népcsoport, a Kazár Birodalom / Kaganátus megalapítói. Törökül: Hazar Kağanliği. Egyes vélemények szerint iráni eredetű népek, mások szerint török eredetűek. Nevük jelentését a török gezer szóból próbálták megfejteni, ennek értelmében a kazár jelentése "vándorló". (Lásd még hazarák és annak jelentése.) Az angolnyelvű wikipédia szerint félnomád török népek. Úgy gondolják, a török nyelvcsaládba tartozó nyelvet beszélték. A VI. században türk alattvalóként tűntek fel a Kaukázus előterében, előtte ismeretlen helyen éltek.

A Kazár Birodalmat a VI. század közepe körül alapították meg, és a XI. századig állt fenn. A Kazár Birodalomban éltek elő-kaukázusi népek, irániak, magyarok, törökök. 652-ben visszaverték az arabok indította támadást fővárosuk Balandzsár ellen. A VII. - X. században a Kazár Birodalom (kaganátus) ellenőrzése alatt tartotta a kelet-európai sztyeppevidéket. Kuvrat kagán halála után elfoglalták az onogur-bolgár állam területét, és egyes népcsoportokat nyugat felé kényszerítettek. A bolgárok ekkor vonultak az Al-Dunához (Bulgária). A VIII. század elején az arabok elfoglalták fővárosukat, ezért újat alapítottak (Etil, Szarigsin). Az Abásszida dinasztia (arab dinasztia) békés viszonyt épített ki a kazárokkal. Uralkodójuk mindig izraelita hitű volt, más vezetőik viszont nem. A magyarokkal szövetségben éltek. A 9. század végén a besenyők maradék része kivált a birodalomból és nyugatra vándorolt. A Kazár Birodalomba belháború dúlt, a kabarok is kiváltak a kazárokból és a Kárpát-medencébe vonultak. A kazároknál fennmaradt a kelet-európai típusú rovásírás emléke. A magyarokkal kazárok is betelepültek az országba (Anonymus, Ménmarót), több Kazár nevezetű helységnév is jelzi ezt.

Kabarok: Eredetük vitatott, többen úgy tartják, hogy török eredetű nép. Vallási, etnikai vagy hatalmi belviszály során a kazárokból kiszakadt népcsoport, három törzsük a honfoglalás előtt a magyarokhoz csatlakozott és velük együtt telepedett le a Kárpát-medencébe. Ők alkották a magyarok 8. 9. és 10. törzsét. VII. Konsztantinosz szerint kétnyelvűek voltak.

A Szabirok ismeretlen eredetűnek tartott nép. A kazárok török neve szabr. Ők valószínűleg iráni eredetű népek. Mások török eredetű népcsoportnak tartják. Már az avarokkal is érkeztek nagyobb szabir csoportok. (Általánosságban elmondható, hogy valami nagy zavar van a nép körül. Lásd még kazárok és hazarák.)

Besenyők: a kipcsák-török népek közül a kunok mellett a besenyők játszottak meghatározó szerepet a magyarság őstörténetében. A IX., XI. században a Kárpát-medence környező népeibe olvadtak. Elsősorban a bolgárokba, macedonokba, magyarokba, románokba. Nevük eredeti alakja beceneg volt, a latinban bissenus. Az első források szerint a Nyugati-Türk Birodalom népeihez tartoztak, és a Kaszpi-tengertől északra laktak. A birodalom felbomlása után egy részük beilleszkedett az oguzok törzsi kereteibe, másik részük tovább vándorolt nyugatra.

Bizánci források szerint a Dontól az Al-Dunáig nyolc besenyő törzs telepedett le. A XI. században megkeresztelkedtek, és elsősorban Bulgária és Macedonia területén letelepedtek. Besenyő néptöredékek Magyarországon is letelepedtek a X. századtól, elsősorban a Dunántúlon Tolna, Somogy, Fejér, Győr-Moson valamint Heves és Pest megye területén. Besenyő volt Taksony fejedelem felesége, és Tonuzoba besenyő vezér fia Ürkünd lett az Árpád-kori Tomaj nemzetség ősapja. 1352-ig külön ispánságuk volt. Számtalan helység- és személynév őrzi emléküket.

Feltehetően a 800-as évektől a X. század végéig fokozatosan ment végbe a besenyők betelepülése Magyarországra. A XIV. századra teljesen beolvadtak az itt élő népességbe.

Ászi, ász, as, az, assi, asija: Észak-iráni népcsoport, feltételezések szerint a Szir-darja középső folyásától északra a Kara-tau hegység vidékén éltek.

Az asszik i.e. 128-ben részt vettek Szogdia és Baktria meghódításában. Ezek a területek egy ideig az asszikkal beköltöző tohárokkal, tokhárok (görög elnevezés) (a.m. kusánok) együtt asszi fennhatóság alatt állt. I.sz. I. században nyugatra terjeszkedtek a Volgán át a Kaukázusig, ahol egyes törzsek az alánokkal egyesültek és végleg megtelepedtek. Az asszik leszármazottai a jászok, akiknek egyes csoportjai a XIII. században települtek Magyarországra.

A jászok első magyarországi okleveles említése 1318-ból származik. Legnagyobb csoportjuk a tatárjárás után a kunokkal együtt érkezett a XIII. században, de több hullámban költöztek Magyarországra a XIII.-XIV. század folyamán. Iráni eredetű nyelvüket megőrizték néhány száz évig. Nyelvemlékük az 1422-ből fennmaradt jász szószedet, ez 40 közszót tartalmaz. A középkor végére beolvadtak a magyarságba.
Van egy sumér szó "asa, as, az" [AZ] jelentése: kalitka, béklyó, medve, mirtusz.

Kunok: (kipcsakok, török), (latin cuni, cumani, görög koumanoi). Ismeretlen eredetű, sámánhitű török lovasnomád nép. Őshazájukat észak-kínába a teszik. Először egy türk felirat örökíti meg nevüket a 8. században, a Türk Birodalom egyik népeként, a mai Mongólia területén. A Szir-Darja folyótol északkeletre alakult ki a kunok erős törzsszövetsége a sárga ujgurokkal (sarik), a szibériai kipcsákokkal akiktől átvették a nyelvüket. 1068-ban legyőzték az orosz fejedelmeket, és ők uralták az Al-Dunától a Talas folyóig terjedő területet. A középkorban e terület neve Kipcsak pusztaság.

A 11. századtól nyugati területszerző akciókat kezdtek, és ellenségként vagy szövetségesként erős hatással voltak a környező államokra (Magyarország, Lengyelország, az Orosz fejedelemségek, Grúzia, Örményország). Köncsek kán egy központi hatalom és államszervezet kiépítésébe kezdett, de a befejezést megakadályozta a mongol hódítás. Kötöny kán (Köten) a menekülő kunok egy részével 1239-1245 között Magyarországon települt le (Kiskunság, Nagykunság), és ez a szabad jogállású, sokáig nomadizálódó nép a magyar királyok könnyűlovas haderejének alapja volt. Megkeresztelkedésük, társadalmi beilleszkedésük a XIV. században is zajlott. A XVI. századra elfelejtették török nyelvüket és magyarrá váltak. A török háborúk után a pusztásodó kun területeket (a kun települések elpusztultak) a Habsburgok eladták a Német Lovagrendnek (1702), de a függetlenségükhöz ragaszkodó jászok és a kunok saját erejükből kiváltották magukat (1745-ben). A kerület 1876-ig, a kiegyezésig megőrizte igazgatási különállását. Kun nyelvi emlékek a Kun Miatyánk néven fennmaradt a folklór részévé vált szövegek.

A palócok elnevezés valószínűleg a kun népcsoportok, kun elemek megnevezésére alakult ki az Árpád-korban, mások szerint var-hunok, avarok leszármazottai. A palóc népcsoport név a XVII. század óta ismert. Főleg Nógrádban élnek, de Veszprém megye nyugati részén és Vas megyében élő népcsoportokra is használják a nyugati-palócok kifejezést. Az etimológia szótár ezt írja: A palóc elnevezés a szláv, leginkább orosz polovci népnév szabályos fejleménye. A török-tatár eredetű nép a 13. század előtt Dél-Oroszországban élt, és a tatárjárás szorította magyar területre. A régi oroszban, valamint a cseh nyelvben (plavci) ez a név kunokat (is) jelentett; vagy azért, mert a két nép azonos időben és okokból került országunkba, vagy azért, illetve azért is, mert közeli kapcsolatban álltak egymással. Maga a szláv megnevezés fakósárga jelentésű tőből ered.

Székelyek: magyar csoport neve. A szkíták egyenes ágú leszármazottai, hagyományaikban egyértelműen a hun-székely rokonságtudat maradt fenn. Az eddigi kutatások szerint mindig is magyar nyelvűek voltak. Hadba vonuláskor a székely csapatok elő- és utóvéd szerepű hadi segédcsapatok voltak. A kora Árpád-korban Magyarország területén szétszórtan éltek, a gyepüvonalak közelében, elsősorban Moson, Pozsony, Gömör, Abaúj, Szerém, Baranya, Bars vármegyékben. A különböző tájakon szétszóran élő székelyek később a Szászföldre, Udvarhelyszékbe települtek elősorban, és ezekről a területekről települtek tovább Csíkszék, Háromszék, Aranyosszék, Marosszék tájaira. A XVII. században a székelyek egy része a Gyimesi szorosba vándorolt legelőt keresni (gyimesi csángók).

A Mária Terézia utasítására megkezdett székely határőrség megszervezésére (1762) miatt, majd az ez ellen tiltakozó csíki (részben háromszéki) székelyekkel szemben a katonai hatóság vérengző beavatkozása (mádéfalvi veszedelem, 1764) hatására sokan vándoroltak Moldvába (moldvai csángók), 1767-1786 között tömegesen menekültek Bukovinába (bukovinai székelyek). 4000 székely az Al-Duna mellé került 1883-ban (aldunai székelyek). Földjeiket sokáig faluközösségben művelték, a megművelendő földeket évente nyílhúzással sorsolták ki egymás között. A keleti, délkeleti határok védelméért nem kerültek jobbágysorba. A királyi és egyházi adót állatokban fizették, a magánvagyonuk elősegítette a székelyek társadalmának rétegződését. Kialakult a székely nemesek a priorok, a lovon hadba vonuló lófők, és a gyalogos katonák közrétege. A XIV.-XV. századra alakult ki a nemzetségi szervezet helyett a közigazgatási és igazságszolgáltatási egységek a székek szervezete melyet hasonlóan a szászokhoz, a székelyek egyeteme (= közössége) fogott össze a székelyispán vezetésével. 1437-től a kápolnai únió (három nemzet uniója) a székelyeket Erdély egyik rendi nemzeteként ismerte el. 1848-ban megszűnt a rendi különállásuk, 1876-ben székszervezetüket is vármegyék váltották fel. A földművelés és az állattartás mellett foglalkoztak favágással, különféle áruk szekerezésével, háziiparral, gazdasági eszközök és faedények faragásával, taplókészítéssel, szénégetéssel, gyapjúszövéssel, fazekassággal.

Csángók: A Kárpátoktól keletre, elsősorban a Székelyföld szomszédságában, de attól különváltan élő vagy onnan származó magyar népcsoportok összefoglaló neve. A csángó név első előfordulása 1400-ban a Georgium Chango dictum-ban fordult elő. A csángó név eredeti jelentése elvándorló, elkóborló - ez nem az eredeti elnevezése volt a moldvai magyaroknak. (Etimológiai szótár: csáng (fel-alá jár, kóvályog, billeg) ige folyamatos melléknévi igeneve.) Ők magukat csak magyaroknak nevezik, megkülönböztetve a moldvai székelyektől. A csángó elnevezés eredetileg a Moldvába folyamatosan kivándorló székely népcsoportokra vonatkozott.

Történelmük, tájnyelvi sajátosságaik alapján elkülöníthető csoportjaik: a moldvai csángók Moldva nyugati és délnyugati részén élnek legsűrűbben, a gyimesi csángók a Gyimesi-szorosban, a Tatros folyó völgyében három faluban élnek, a hétfalusi csángók a barcasági magyar falvak lakói, a dévai csángók tulajdonképpen Hunyad vármegyei székelyek. Gyakran csángóknak emlegetik a bukovinai székelyeket is, valamint a közülük kiszakadt aldunai székelyeket is. Ők maguk a csángó elnevezést nem használják, sőt sérelmesnek tartják. A csángó nyelvjárás a magyar nyelv igen archaikus, sajátos változata, melyet elsősorban Bákó és Románvásár környékén beszélnek. Jellemzői az elbeszélő múlt és a régmúlt idő (kére, kért vala), a teszen-féle (= tesz) igealakok, az e és ez névelők, a tehen típusú (tehén) névszótövek, a jésített l [l'], az s és z hangok egy közbülső hangban való összeolvadása, a -val, -vel nem hasonulása (szekervel = szekérrel), számos szókincsbeli eredetiség (naputánjáró = napraforgó, verőmasina = cséplőgép. A székelyes csángó nyelvjárás a székely eredetű moldvai magyarság anyanyelvi változata.

Úzok: a keleti török népek közé tartozó népcsoport, az oguzokból váltak ki a IX. század folyamán, majd a kunok törzsövetsége nyugatra szorította őket. A Földközi tengertől északra éltek. Legnagyobb részük a besenyőkkel együtt a Déli Kárpátok és a Duna között, valamint Bulgáriában, kisebb részük Horvátország déli részein telepedett le.

Szászok: a germánok északi-törzsi ágába tartozó népcsoport. A forrásokban (Ptolemaiosz Geographiké hüphégészisz) először Kr. u. 150-ben szerepelnek, akkor Holstein területén éltek. A IV. századra az Elba és Weser folyók közötti területre költöztek, ahonnan nyugat felé terjeszkedtek. Egy részük az V. században elfoglata Britanniát (angolszászok). I. Nagy Károly a Frank birodalom részévé tette a szászok földjét (772) és hercegséggé szervezte. 919-ben a Liudofling családból egy Henrik nevezetű uralkodó került hatalomra. A család birtokai az Elba középső folyásánál, a mai Szászország területén voltak, ezért a törzsterülete délkeletre tolódott. erdélyi szászok: siebenbürgische Sachsen (német), az erdélyi németség összefoglaló neve. Első csoportjaik a Rajna, a Mosel vidékéről és Luxemburgból érkeztek.

Németek: germán törzsek leszármazottai. Az indo-európai nyelvcsalád germán ágába tartozó nyelvet beszélő nép. A német megjelölés a VIII. században alakult ki a közép-európai germán törzsek együttesére. A X. században jött létre a több hercegség felett álló Német-Római Birodalom. Magyarországra az államalapítástól telepedtek be; a középkori városok legnagyobb része német jellegű volt. A XIII.-XIV. században Magyarország északi részén számos ún. németjogú falú alakult ki. A magyarság a középkorban Erdélybe és Szepességbe betelepült németeket szászoknak, a XVIII. században betelepülteket sváboknak nevezte. 1910-es népszámláláskor az ország akkori területén 1 903 357-en vallották magukat német anyanyelvűnek, 1930-ban 478 630-an. A II. Világháború alatt sok német lakost elhurcoltak az oroszok a Donyec-medence szénbányáiba. A mai német etnikum száma becslések alapján 220 000 körül lehet. Lélekszámuk Baranya, Pest, Tolna, és Veszprém megyében a legnagyobb.

Osztrákok: a nép kialakulásában elsősorban keleti bajor törzsek, alemannok és frankok vettek részt, jóval kisebb mértékben a késő középkorban szlávok majd magyarok.

Szerbek: Elsősorban Szerbiában, kisebb számban Magyarországon és Romániában is élő szerb nyelven beszélő délszláv nép. Középkori államuk nem a jelenlegi helyen, hanem a Balkán közepén terült el. Az oszmán-török háborúkban Észak-Magyarország irányába menekülő szerbek leszármazottai a rácok. Magyarországra a legnagyobb beköltözés 1690-ben a szerb felkelés leverése után következett be. Elsősorban Baranyába, Szerémségbe, Bácskába, Bánságba, Szlavóniába kerültek szerbek. Kisebb csoportjaik Budapest környékén települtek le: Ráckeve, Vác, Szentendre, Pest.

Uszkók (szerb-horvát, a.m. "szökevények"): azoknak a délszláv menekülteknek a gyűjtőneve, akik a XVI. században a török elől Szerbiából és Boszniából Magyarországra és a védelmi fennhatósága alatt álló tengerparti vidékre költöztek. A magyar területre menekültek részt vettek a törökök elleni harcokban, a horvát határőrvidékek lakosságának nagy része közülük került ki. Az Adria-tenger partjára menekültek azonban többnyire rablók voltak, akik kalózhajóikkal sokáig rettegésben tartották elsősorban a velencei hajókat. 1615-ben a Habsburgok felbérelték Montecuccolit, aki legyőzte őket, flottájukat felgyújtották. Maradékukat Karlovac (Károlyváros) környékére telepítették le.

Szlovákok: Szlovák nyelvet beszélő szláv nép. Néppé formálódásuk ideje vitatott. Szlovák kutatók szerint a szlovákság etnikai kialakulása a 800-as években elkezdődött, és önálló nép volt a XIV. századra. A magyar kutatók a szláv népektől való elkülönülését a XVIII. századra teszik, amikorra kialakult az önálló szlovák nemzettudat. A török háborúk után az elnéptelenedett területek újratelepítése során jelentős számú szlovák népesség költözött a Dunántúl északi részére, Pest, Békéscsaba, Szarvas és Nyíregyháza térségébe.

Ruszinok: (rutének, rusznyákok, kisoroszok, magyaroroszok) - Kárpátalján élő, ukrán nyelvjárást beszélő keleti szláv népcsoport. Jelentős részük a Kárpátokon túlról települt át a XIII.-XIV. században Magyarországra. A XVII.-XIX. században az elpusztult magyarországi települések újranépesítésében (Tiszántúl, Bácska) vettek részt. A 2001-es népszámláláskor 1098-an vallották magukat ruszinnak. Jellegzetes ruszin település Komlóska. A ruszinok általában görög katolikusok.

Ukránok: Keleti szláv nép. Az ukrán nép kialakulása a XIV.-XV. századra tehető. Magyarországra a késő középkortól érkeztek ukrán közösségek. A XVII.- XIX. század között a törökök által elpusztított területeken települtek le. 2001-es népszámláláskor 5070-en vallották magukat ukrán nemzetiségűnek. A hívők többsége görög keleti vagy görög katolikus vallású.

Románok: eredetük erősen vitatott. Jelentős szláv hatás érte őket. Az újabbkeletű genetikai vizsgálatok eredményei alapján rokonságot mutatnak egyrészt a keleti szlávokkal (oroszok), másrészt a ciprusi, dél-olasz embercsoportokkal (szicíliai, szardíniai), a bolgárokkal. Bizánci forrásokban először a IX. századtól tűnnek fel, Vlach (oláh) néven emlegetik őket. A X.-XI. században a Dunán átkelve telepedtek le Moldva és Havasalföld területén, ahol a népvándorlás utolsó hullámával érkező besenyőkkel és kunokkal keveredtek. A középkorban Bulgáriában még államalkotó elem volt a román (Péter és Aszen cársága). Bulgáriából, Macedoniából az isztroromán középkori elvándorlással kerültek az Isztriai félszigetre. Erdélyben a románokat mindössze a XIII. századtól említik. Kezdeti szállásterületeik Hunyad, Fogaras vidéke, a Bihar hegység, Máramaros. A másik elmélet szerint és ezt főleg a románok képviselik: a dákó nyelvet beszélő dák népek leszármazottainak romanizálódásával alakult ki nyelvük és maga a nép, egyrészt a föníciai kiáramlással másrészt horvát keveredéssel.

Bolgárok: délszláv népcsoport. Eredetük vitás. A genetikai kutatások azt mutatják, hogy a törökökkel nem rokon nép, a románokhoz viszont közelebbi rokonság mutatnak. A kereszténység felvételekor (865) a pogánysághoz ragaszkodó bolgár-török arisztokrácia 52 nemzetségét mind kivégezték. A bolgár-török népesség a szláv liturgia bevezetésekor hamar elszlávosodott. A XI. században ebbe a rétegbe újabb török néptöredékek, a besenyők, majd kunok olvadtak be. A IX. századtól a XI. századig birtokolták a Duna alsó folyásának északi területeit. A történeti Magyarország területén bolgárok csoportosan vagy szórványosan többször is megtelepedtek, az avar kortól kezdve. Legnagyobb számban a 18. században, a Bánságban. 1740-ben a Maros folyó mentén 11 faluban telepedtek le, őket nevezik krassovánoknak. A bolgárok fő foglalkozása évszázadokon keresztül elsősorban a kertészet, a szőlőművelés volt.
Onogur-bolgárok = bolgár törökök. Bolgár-török nyelvet beszélő nomád népcsoportok voltak az utrigurok (utigurok), kutrigurok is.

Törökök: a török nyelvcsaládba, törökül beszélő, a török népek közé sorolt nép. Az oguzokból kiváló törökök eredetileg oszmánok vagy oszmán török néven a vezető elit réteg volt, majd a helyi népességgel keveredve egységes etnikummá vált. Legközelebbi rokonaik az azerik (azerbajdzsánok) és a türkmének.

Cigányság: Észak-indiai eredetű, feltehetően eleve nomadizáló csoportok egyik összetevője lehetett a domba kaszt akiknek egy része kb. i.u. 500-1000 között hagyta el Indiát, de a domba kaszt képviselői ma is megtalálhatók Indiában. Ez a kasztnév az európai cigányság önelnevezésének (rom, roma) forrása. A mai Irán, Törökország és a Balkán vidékein vándoroltak keresztül. A cigányság a Bizánci Birodalom felbomlása körül kezdett megjelenni Európában. A Nyugat-európai országokat a XV. század első felében érték el. Pontos adatot nem találtam, de feltehető, hogy első csoportjaik Magyarországon már előbb, talán a XII. századtól is jelen voltak.

Vallonok egy keverék nép, frankok, gallok és rómaiak leszármazottai. Franciaország északnyugati- és Belgium déli részén élnek, számuk kb. 4 millió, nyelvük egy francia nyelvjárás. Magyarországra már a középkorban (XII. sz. eleje) betelepültek, elsősorban szőlőművesként, kézművesekként. Mindenekelőtt Esztergom és Székesfehérvár környékén települtek le.

Zsidók vagy iraeliták a sémi (szemiták, sémiták) népek közé tartoznak. A sémi népek Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Etiópiában egykor és ma élő népek gyűjtőneve. A kifejezés Noé legidősebb fiának Sémnek a nevéből ered. A genealógia két népet tekint Sém leszármazottainak akik nem sémi népek: az elámitákat és lüdöket (egy ókori anatóliai nép). A sémik őshazáját Bibliai alapokra helyezve hagyományosan Dél-Mezopotámiába tették, ennek azonban semmi bizonyítéka nincs, a sumérok léte is cáfolja ezt a hipotézist, a fantom presumérokról kellene bebizonyítani, hogy nem sumérok voltak, de eddig ez sem sikerült. A legvalószínűbb, hogy a sémi népek őshazája Etiópia. A genetikai kutatások előtt csak nyelvi alapon feltételezték a rokonságot, de a genetikai kutatások bebizonyították, hogy ténylegesen rokon népek az arabok és zsidók. Sokáig nomád népek voltak. A sémi népek szétköltözése valószínűleg jóval i.e. III. évezredben kezdődött ekkor jelentek meg az akkádok mint sémi nép Észak-Mezopotámiában. Sémi népek pl. a kánaániták, amoriták, moabiták, ammoniták, arámok, ugaritiak, etiópok, arabok, szabeusok, vitatott a föníciaiak, és erősen vitatott az asszírok sémi eredete.
A zsidó népesség Pannonia provincia megalakulása után a III. századtól jelenik meg a Kárpát-medencében. Később is folyamatos volt a jelenléte. A XIX. században megkezdődött a zsidóság tömeges asszimilációja, beolvadása a magyar nemzetbe.