Aki pogány, az deficiószerűen a következõ sajátosságokkal rendelkezik:

idegen (külföldi), vidéki, falusi, pusztai, népi, paraszt(i), nemes, nemzetes (nemzetséghez, illetve nemzethez tartozó}, csinos (megnyerõ), nem zsidó (gój), illetve nem zsidóból (gójból) lett keresztény, és végül: valamilyen - közelebbrõl meg nem határozott, de nyilvánvalóan fontos - kapcsolatban áll a nyelvvel, mint olyannal, a szónak tovább nem szûkített, de utalásokból kikövetkeztethetõ értelmében (tudniillik hogy olyan nyelven beszél, amelyik nem az õt pogánnyá minõsítõ személy vagy embercsoport saját nyelve).

Esztergom eredeti neve így hangzott valaha: ISTER-GAM. Ebből kiviláglik, hogy mivel az Ister a Duna egykori, ős-szkíta neve, amit az akadékoskodó Akadémia természetesen indo-európai alapú szónak tart, a gamó pedig a magyar népnyelvben csomót, csomópontot jelent ma is.
Az Esztergom városnév mai értelemben véve tehát DunaiCsomó-t ad.

Ebből egyelőre csak annyi derül ki, hogy ez a kikötöváros egykor a kereskedelemben igen fontos kirakodó-feltöltekező csomópont lehetett.

Haragszom.

A telefon jelzett, hogy üzentél.

Inkább hívlak.

Lélegzel.

Csak fújod a magadét,

én meg hümmögve hallgatok.

a torkom száraz, mint a szavaid.

Haragszol,

mert törődöm veled?

Pedig tudod,

kezemben tartottalak,

más lett minden.

Megfogadtam,

éreztem, átéreztem.

Mennyire!

Én voltam ott,

a pillanatokat éltük.

Emlékszel?

Jelmezbál volt.

Egész nap fotóztalak.

Mikor télen

nyári szoknyát akartál?

Haragszom.

Rossz, amit gondolsz,

feltételezel.

A székely rovás ABC az írásjeleken felül egy teljes õsi magyar jelképrendszert fejez ki, amelyet az elmúlt háromszáz évben szinte teljesen kiszorított a latin ábécé.

A legtöbb feliratos, kéziratos emléke Erdély területén maradt fenn, többféle betûalakban, lásd: 1 - 2. ábrákat. Jobbról balra róják, az egyes szavakat pontokkal vagy szóközzel választva el egymástól.

Legjelentõsebbnek tartott emlékei: a székelyderzsi, csíkszentmiklósi, bögözi és énlakai templomok feliratai (XV.

Hóolvadástól, egész
a nagy viharokig, kereslek.
A híd korlátjára faragtam
a szavakat, bocsáss meg!

A diófa levelei remegtek,
mintha a fa is
megértené bánatomat.
Kéklő szemeimből hamis,
kacér könnyeim peregtek.

Létem kapuján, csak a virágok,
madarak, a szél és
a hold léphet be. Fehér szirmok,
miattam sírnak tüskét,
a langyos földön heverve.

Levendulaszínű akácindák
lugasában vagyok.
A virágokat saját árnyékuk,
a nyakuknál fojtják,
múló alkonyon merengve.

A kertben szobor, amelynek
egyik felét igaz mester
faragta, a másikat az eső
és a szél formálta.

Tegnap történt velem valami, amikor beszálltam a liftbe. Láss csodát, üres volt. Ez azért elég ritka jelenség. Általában zsúfolásig megtöltjük, aztán meg kínos csend közepette bámulunk valami pontra, azon imádkozva, hogy a megfelelő emeletre érjünk már végre, de most üres volt. Szerintem ez valahogy olyan izgalmas érzés. Először is gátlástalanul megnéztem magam a tükörben, nem csak úgy lopva, hanem hosszan bámultam gyönyörű tükörképemet. Aztán kipróbáltam, mennyire csúszik a tornacipőm ( hátul egy szárnyas ördög díszeleg rajta) és meddig tudok előre csúszni hátamat a falhoz vetve, hogy seggre ne üljek.

A vándor erőteljes

léptekkel haladt az éjjel.

 Égszínkék szeme,

 telve ifjúsággal és reménnyel.

A tejszerű, fátyolos hold

alatt sikló árnyas út,

szelíden emelkedő

vizenyős, zöld síkságra fut.

A távolba vesző hegységek

hullámzó tetejét,  

a békét sugalló ég,

 körvonalai metszették.

Jövőbe vezető, hosszú út

feltárul előtte,

élő szellemek fészkelték

magukat a lelkébe.

Földöntúli tekintet

kíséri lépteit orvul,

A rém rothadó szája,

ocsmány vicsorgásra torzul.

Önnön marionett bábjaként a konyhában ült.

Mint meleg takaró ölelte át a puha csend.

A lemenő nap álmodó szép arcába merült,

léte fogaskerekében félrebillent a rend.

Lelke mélyén gondolatférgek aszállyá

változtattak, remény-mosolycsermelyeket.

A gyűlölet majdnem átvette hatalmát

felette, de legyűrte a szörnyeteget.

Nagy ára van a gonosszal vívott harcnak

mindig, ezüstgombos kabátja elveszett.

Keresztes lovagja a jónak, kit hagytak

hinni, és most egész lénye lett szennyezett.

A lány ott állt a szobában,

és a képet nézte.

de rémálmaira figyelt,

sok szörnyű emlékre.

Vérfoltos kapugerenda

kúszó szederinda,

nyugvó nap vonagló fénye.

A kicsiny festményen,

élénk színekkel lefestve,

tájkép merült bele,

a homályos végtelenbe.

Hulló falevél, mit

hűvös szél sodor kevélyen.

Sziklán ülő nimfa

homlokán játszó szemérem.

Zöld mezőn kanyargó folyó,

gyönyörűbb nem lehet.

Szomorú fűz, bólogató,

délre ösvény vezet.

A magyar középkor legjelentősebb író-prédikátora, egyúttal az egész kései kolostori irodalom legnagyobb alakja, Temesvári Pelbárt (1440–1504) volt. 1479–1481 táján súlyos betegségen esett át, ekkor határozta el - fogadalmi felajánlásként - első könyvének, a Stellarium Coronae Mariae Virginisnek (A Boldogságos Szűz Mária Csillagkoronája) a megírását.

Eme prédikációgyűjteményt 1483-ra állítja össze. S első kiadása 1498-ban történt.

A könyv igen népszerűvé vált, így még a saját korában is rengeteg kiadást ért meg..