A nemzet múltjának szentségként való tisztelete az, amely egy nemzetközösséget megtartani képes. Ehhez feltétlenül szükséges e múltnak minél teljesebb isme­rete s azok emlékezetének az ápolása, kik ennek érde­kében munkálkodva nem egy esetben egész életüket e célra áldozták.

Az elmúlt évtizedekben megjelent, könyv­tárakat kitevő történeti irodalom éppen azokról feled­kezett meg, kik a magyar múltat kutatva arra a követ­keztetésre jutottak, hogy „egy nemzetnél sem va­gyunk alábbvalók” s munkásságuk a magyar öntudat építéséhez kellékül szolgálhatott volna.

A magyarban gyakran megfordul a szótő.

Íme Varga Csaba gyűjteménye:

SÖR, SÖRTE ÉS SERTÉS

A válasz – mint a magyar, vagyis a legtisztábban fennmaradt ősnyelv szavainak esetében mindig – a szó által megadott képben rejtezik.

      A ser azért ser, mert serkenő. Serlő. Tessék csak nézni, amikor korsóba tölti a csapos, s még azután is sokáig mint serkennek benne mindenütt a kis buborékok. Látványra épp ilyen módon serkenő a szőr is a beretválatlan arcon. A másnapos, borotválatlan férfi tehát sörtés = sertés, akár a sertés, mely épp a sertéjéről kapta nevét.

„Mintha szétszaladt volna a ménes.”

Legutolsó szavai ezek Varga Csaba napokban megjelent utolsó könyvének. Akarva-akaratlan, számomra ez lett hatalmas életművének jelképpé zárult képsora. Bizony, a ménes szétszaladt, barátai, hívei megrémültek, mert egyszerre villant és dörrent fölöttünk az ég, mikor halálhíre váratlan szárnyra kelt. Teljes szellemi vértezetben, békében, két kezét mellkasára téve távozott el, mikor kilépett testéből - úgy halt meg, mint egy bölcs fáraó.

Szkíta, hun és még korábban élt őseink betűinek jelképként való értelmezésével Varga Géza íráskutató Bronzkori magyar írásbeliség című kötetében találkoztam először (Budapest 1993). Ez a fontos mű hívta fel a figyelmemet arra, hogy a jelek mögött bizonyos ősképek és elvont fogalmak rejlenek.

Rovásírás oktatói és kutatói tevékenységem során az oktatási gyakorlat által kényszerítve elsősorban az ősi, eredeti betűsorrend megtalálására törekedtem és közben észrevettem, hogy a betűk sorrendje és a jelképes tartalom szorosan összefügg.

Az összerovásnak talán csak két szabálya van.

Az első és legfontosabb az, hogy a rovó gondolatai minél inkább torzítatlanul jussanak el a rovást ismerő olvasóhoz, beleértve magát a rovás készítőjét is, aki esetleg majd akkor olvassa vissza saját rovását, amikor azok a gondolatok már elhalványultak emlékezetében. Ezt a követelményt többé-kevésbé teljesíti a latin betűs írás is, mely úgy tűnik mára már rég elnyerte végső formáját, ezért könnyen, gépiesen írható és olvasható.

Legtöbbször talán a forgatásnak nevezett módszert használjuk az E és É hangzók jelölésére. A megnevezés kicsit megtévesztő, mert a betű eredeti alakját hiába forgatjuk el, az nem változtat a jelentésén, azonban itt egy módosított forma forgatásáról vagy tükrözéséről van szó. A módosított forma ugyanis már változtatja a jelentését a forgatás vagy tükrözés hatására, és így tudjuk megkülönböztetni az E és az É hangzót, illetve hogy az a betű előtt vagy után áll-e. A következkőkben megnézzük minden betűnek egy-egy lehetséges módosított formáját és annak forgatásait. A jobb oldali táblázat mutatja a betű előtti E hangzós alakot (EB, EC, ECS, ED, ...), a jobbról második táblázat a betű utáni E hangzósat, a harmadik a betű előtti É hangzósat, a negyedik pedig a betű utáni É hangzósat:

Másmilyen jól forgatható és egyértelmű módosítások is használhatók. Például az EH-nél és ELY-nél alkalmazott kis megszakítás a jobb alsó sarokban alkalmas az EZ jelölésére is és viszont, vagyis az EZ-nél bemutatott jobb alsó csőrrel jelölhetjük az ECS, EH, EL, EP összerovásokat. Az ET írható úgy is, hogy a T lefelé konyuló orra felül van, sőt egy száron lehet egy felső és egy alsó jobbra lefelé néző T, ezzel már le is róttuk, hogy ETET.

Az ecuadori bélák kék szeműek, magyarul beszélnek, és általánosságban véve felsőbbrendűek, mint a többi ember. Nem véletlen, hogy a földönkívüliek épp rájuk bízták a könyvtárukat! De léteznek-e egyáltalán a bélák, vagy csak egy magyar világcsavargó képzeletének szüleményei?

A modern árja-mítoszok nyomában járva legutóbb eljutottunk az ókori űrhajósokkal kapcsolatos alternatív régészeti elméletekhez. Most az is kiderül, hogy az egyik legmerészebb ilyen elképzelés részben magyar vonatkozású!

"Uram, Köszönöm Neked, csordultig szívvel, hogy Árpád vezért csak mi nékünk adtál”

1908. június 22-én született Cegléden Alföldi Géza, huszadik századi nemzeti emigrációnk legendás költője s szerkesztője, aki verseivel (leginkább az 1943-ban írt „Csak a gyökér kitartson!” és a „Még él a Faj” cíművel) nemzeti öntudatunkat kivételes művészi ihletéssel korbácsolta fel, hazánk bolsevizálását követően pedig, felismerve, hogy még ha bujdosva is, el kell hintenie a magvakat, azaz meg kell írnia mindazt, amit itthon nem lehet, kétheti lapot indított „Hídverők” címmel amely olyan személyiségek fórumává vált, mint például Baráth Tibor, Milotay István, Nyirő József, Oláh György és Padányi Viktor.

Miután belemerültem a rovásjeleink írásába, gyönyörködve azok formáiban, gyakorlatias rövidítési lehetőségeibe, ötletes sőt szellemes alakíthatóságába, egyre jobban beleástam magam abba, hogy honnan is származnak? Mikor és kitől kaptuk, hogy alakultak ki ezek az egyszerűségükben és nagyszerűségükben felülmúlhatatlan írásjegyek?

Kutatásaim során láttam, hogy másokat is érdekel ez, iszen sokan, sokfélét írnak róla. Mindenesetre rovásjeleink eredete a régmúlt homályába vész, és mint ilyen, igen tiszteletre méltó.